Gabriel García Márquez - Száz év magány

pedig egy szuszra belefogott a magyarázatba, hogy a svábbogarat, a föld legősibb szárnyas
rovarát már az ótestamentumi saruk is előszeretettel taposták, de mint fajta határozottan
szembeszegül mindenféle kiirtási módszerrel, a bóraxos paradicsomszeletektől kezdve
egészen a cukrozott lisztig, hiszen ezerhatszázhárom alfaja áll ellen az üldöztetésnek,
amelynél régebbi keletűvel, makacsabbal és ádázabbal az ember egyetlen élőlényt sem sújtott,
magát az embert is beleértve, amióta csak megjelent a földön, s mint ahogy az emberi nemre
jellemzőnek tartják a fajfenntartás ösztönét, éppúgy jellemző lehetne rá egy határozottabb és
sürgetőbb ösztön is, a svábbogárirtásé, és a svábbogarak csak azért nem lettek az emberi
vadság áldozataivá, mert a homályba húzódtak vissza, ahol megóvta őket az ember vele
született félelme a sötétségtől, másrészt viszont napvilágnál sebezhetőkké váltak, úgyhogy
sem a középkorban nem volt, sem a mi napjainkban nincsen, sem az idők végezetéig nem lesz
más hatásos módszer a svábbogarak pusztítására, mint a vakító napfény.
Ebből az enciklopédiai véletlenből nagy barátság született. Aureliano azontúl minden
délután összejött a négy vitatkozóval, Alvaróval, Germánnal, Alfonsóval és Gabriellel, élete
első és utolsó barátaival. Rá, aki az írott valóságban sáncolta el magát,
kinyilatkoztatásszerűen hatottak e viharos együttlétek, melyek délután hatkor kezdődtek el a
könyvesboltban, és virradatkor értek véget a bordélynegyedben. Mindaddig meg se fordult a
fejében, hogy az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak,
amint azt Alvaro az egyik átmulatott éjszakán kifejtette. Némi időbe telt, amíg Aureliano
rájött, hogy ez az önkényes megállapítás épp a katalán tudós példáján alapszik, akinek a tudás
mit sem ért, ha a segítségével nem lehetett a csicseriborsó elkészítésének valamiféle újabb
módját kieszelni.
Azon az estén, amikor Aureliano értekezést tartott a svábbogarakról, a korgó gyomrú
lányok házában ért véget a vita, egy látszatbordélyban, Macondo peremén. A madám egy
mosolygós tyúkanyó volt, a folytonos ajtónyitogatás és csukogatás mániájának rabja. Örökös
mosolyát talán a vendégek hiszékenysége váltotta ki, akik bizonyosságnak fogadták el az
intézményt, amely csak a képzeletben létezett, hiszen itt még a kézzelfogható dolgok is
valószerűlenek voltak: a bútorok, amelyek szétestek, ha rájuk ült valaki, a kibelezett
gramofon, amelybe kotlóstyúk költözött, a művirágok kertje, a banántársaság előtti évekből
ott maradt kalendáriumok, a bekeretezett litográfiák, amelyeket soha meg nem jelent
folyóiratokból vágtak ki. Még a félszeg kis lotyók is, akik a szomszédból futottak át, ha a
madám vendégek jövetelét jelezte, csupán a képzelet szülöttei voltak. Köszönés nélkül
bukkantak fel, virágos ruhácskában, amit öt évvel fiatalabb korukban kaptak, ugyanolyan
ártatlanul bújtak ki belőle, mint ahogy felvették, s az eksztázis tetőpontján rémülten kiáltották:
odanézz, borzalom, mindjárt ránk szakad a plafon, és mihelyt megkapták az egy peso ötven
centavójukat, máris odaadták egy darab kenyérért meg sajtért, amit a madám árult nekik a
szokásosnál is szélesebb mosollyal, mert csak ő tudta, hogy még ez a harapnivaló sem igazi.
Aurelianót, akinek a világa mindaddig csupán Melchiades pergamenjeitől Nigromanta ágyáig
terjedt, e képzeletbeli kuplerájban alaposan kipurgálták félénkségéből. Eleinte sehogy se
tudott zöld ágra vergődni, mivel a madám a legtökéletesebb szerelmi pillanatokban nyitott be
a szobákba, és különféle kommentárokat fűzött a szereplők intim bájaihoz. De végül is úgy
megbarátkozott az életnek ezekkel az apró kellemetlenségeivel, hogy egy éjszakán, amely
még a többinél is szilajabb volt, meztelenre vetkőzött a szalonban, és mesés férfiasságán egy
sörösüveget egyensúlyozva futotta körbe a házat. Ő hozta divatba az efféle bolondériákat,
amire a madám csak mosolygott örökös mosolyával, egyetlen zokszó nélkül, mert semmit se
hitt az egészből, mint akkor is, amikor Germán föl akarta gyújtani a házat, hogy bebizonyítsa
nemlétezését, vagy amikor Alfonso kitekerte a papagáj nyakát, és bedobta a fazékba,
amelyben épp rotyogni kezdett a tyúkleves.
Bár Aureliano egyforma szeretettel és ragaszkodással viseltetett mind a négy barátja iránt,
úgyhogy a gondolataiban szinte egybeolvasztotta őket, Gabriel közelebb állt hozzá, mint a