többiek. Szoros kapcsolatuk azon az éjszakán jött létre, amikor Aureliano véletlenül
megemlítette Aureliano Buendía ezredest, és csak Gabriel nem vette ugratásnak. Még a
madám is, aki pedig nem szokta beleártani magát a beszélgetésekbe, dühödt bábaasszonyi
hévvel hajtogatta, hogy Aureliano Buendía ezredest, akiről csakugyan hallott már, csak a
kormány találta ki, ürügynek a liberálisok mészárlására. De Gabriel nem vonta kétségbe az
ezredes létezését, mégpedig azért, mert a saját dédapjának, Gerineldo Márquez ezredesnek
volt harcostársa és kebelbarátja. Az emlékezet szeszélyei még jobban kiélezték a helyzetet, ha
a munkások halomra öléséről esett szó. Valahányszor Aureliano megemlítette, nemcsak a
madám, de még a nála idősebbek is cáfolták az állomáson körülzárt munkások és a
halottakkal megrakott kétszáz vagonos vonat legendáját, és makacsul kitartottak amellett,
amit végül a bírósági végzések és az elemi iskolai tankönyvek szentesítettek: hogy a
banántársaság sohasem létezett. Így hát Aurelianót és Gabrielt valamiféle cinkossággal fűzték
össze a való tények, amelyekben nem hitt senki, s egész életüket áthatva sodorták őket, mint a
visszacsapódó hullámverés egy letűnt világ nyomán, amelyből a fájó emléken kívül semmi
egyéb nem maradt. Gabriel ott aludt, ahol éppen utolérte az álom. Aureliano néhányszor
befogadta az ötvösműhelybe, de Gabriel egész éjszaka le se hunyta a szemét a motoszkáló
holtak miatt, akik hajnalig járták a szobákat. Később Nigromanta gondjaira bízta, aki
vendégül látta forgalmas szobájában, ha épp üres volt, és függőleges vonalkákkal neki is
számlát nyitott az ajtó mögött azon a kevés helyen, amit Aureliano adósságai szabadon
hagytak.
Bármilyen léhán élt is a társaság, tagjai nem mondtak le róla, hogy valami maradandót
alkossanak, a katalán tudós ösztönzésére. Ő tette lehetővé a klasszikus irodalom egykori
tanáraként szerzett tapasztalataival és ritka könyvekből álló gyűjteményével, hogy egy egész
éjszakán át kutassák a harminchetedik drámai szituációt egy olyan faluban, ahol már senkinek
sem állt érdekében vagy módjában, hogy tovább jusson az elemi iskolánál. A barátság
felfedezésének bűvöletében, s szédülten a világ boszorkányságaitól, miután Fernanda
zsugorisága megfosztotta tőlük, Aureliano éppen akkor hagyta abba a pergamenek
böngészését, amikor már kezdett megvilágosodni előtte, hogy rejtjeles verssorokból álló
jóslatokat tartalmaznak. De amikor később rájött, hogy a bordélyba járás mellett is jut idő
mindenre, újból elég erőt érzett, hogy visszatérjen Melchiades szobájába, és lankadatlanul
kutasson tovább, amíg a végső kulcsokat is meg nem találja. Ez akkoriban történt, amikor
Gaston várni kezdte a repülőgépet, és Amaranta Ursula olyan egyedül érezte magát, hogy egy
reggel benyitott a szobájába.
- Hahó, emberevő - mondta. - Hát megint itt vagy a barlangodban.
Ellenállhatatlan volt maga kreálta ruhájában, hosszú nyaklánccal, amilyeneket maga fűzött
gardahalcsigolyákból. Abban a biztos tudatban, hogy a férje úgyis hű marad hozzá, lemondott
a selyempórázról, és úgy látszott, hazatérése óta most először jut egy pillanatnyi szabad
időhöz. Aureliano akkor is tudta volna, hogy ott van mellette, ha nem látja. Amaranta Ursula
rákönyökölt az asztalára, oly közel és oly védtelenül, hogy még a csontjai mély búgása is
hallatszott, és érdeklődni kezdett a pergamenek felől. Szörnyű zavarával küszködve,
Aureliano görcsösen markolt a hangja után, amely már-már cserbenhagyta, az élete után,
amely már-már kiszállt belőle, az emlékezete után, amely egy polip kövületévé alakult át, és
beszélt, beszélt a szanszkrit nyelv levita elhivatottságáról, a jövőbe látás tudományos
lehetőségéről, mert a jövő igenis áttetszővé válik az időben, és látható lesz, akárcsak a fény
elé tartott papírlap másik oldalán az írás, és beszélt arról, hogy a jóslatokat meg kell fejteni,
mielőtt maguktól megvetemednének, és beszélt Nostradamus Centuráiról és Cantabria
pusztulásáról, ahogyan Szent Millán megjövendölte. Egyszerre csak, az előadást meg sem
szakítva, egy ősidők óta szunnyadó kényszertől hajtva, rátette a kezét Amaranta Ursula
kezére, abban a reményben, hogy e végső elszánással megmenekül a hajótörésből. De
Amaranta Ursula ugyanazzal az ártatlan kedvességgel fogta meg a mutatóujját, mint a