kidobott véletlenül egy nadrágot, zsebében a fél vagyonával. Az utazás előestéjén, miután
leszegezte a ládákat, és becsomagolta a ruháit ugyanabba a bőröndbe, amellyel odaérkezett,
összehúzta kagyló-szemhéját, egy pökhendien áldó mozdulattal rámutatott a könyvkupacokra,
amelyekkel átvészelte száműzetését, és így szólt a fiúkhoz:
- Rátok hagyom ezt a szart.
Három hónap múlva egy nagy borítékban huszonkilenc levelet és több mint ötven
fényképet kaptak tőle, amely a tengeri semmittevésben gyűlt össze. Bár nem volt rajtuk
dátum, mindjárt kitűnt, hogy milyen sorrendben írta őket. Az elsőkben a tőle megszokott
humorral elmesélte, milyen viszontagságokat él át a tengeren, mennyire szeretné áthajítani a
korláton az egyik tengerésztisztet, aki nem engedte meg, hogy a három ládát bevigye a
kabinjába, milyen vakítóan hülye az egyik hölgy, aki retteg a tizenhármas számtól, nem azért,
mert babonás, csak úgy érzi, mintha ehhez a számhoz még hiányozna valami, és hogy az első
vacsorán megnyert egy fogadást, mert az ivóvízben ráismert a léridai források répaízére. De
ahogy múltak a napok, egyre kevésbé érdekelte a fedélzeti élet valósága, s a legfrissebb és
jelentéktelenebb eseményeket is méltónak találta a visszapillantó mélabúra, mert minél
messzebbre vitte a hajó, annál szomorúbb lett az emlékezete. Ez a fokozatos elmélásodás a
fényképeken is kiütközött. Az elsőkön még boldognak látszott hadirokkant ingében, havas
üstökével, a Karib-tenger villódzó októberében. Az utolsók már sötét kabátban mutatták,
selyemsállal, a tulajdon sápadtságába és a távollét némaságába merülve egy bánatos hajó
fedélzetén, amely alvajáróként bolyong az őszi óceánokon. Germán és Aureliano válaszolt a
leveleire. Az első hónapokban olyan sokat írt, hogy közelebb érezték magukhoz, mint amikor
Macondóban volt, és szinte már nem is haragudtak, amiért elment. Eleinte azt tudatta, hogy
minden olyan, mint régen, hogy szülőházában megvan az a rózsaszínű csiga, a szárított
heringnek most is ugyanolyan az íze a kenyérszeletek közt, a falu vízesései esténként most is
illatoznak. Mindez ismét a lila ákombákomokkal telekapart füzetlapokon, amelyeken külön
bekezdést szentelt mindegyiküknek. De később, bár úgy látszik, ennek ő maga nem is volt
tudatában, a visszanyert életkedvet és bizakodást sugárzó levelek a kiábrándulás
pásztorleveleivé változtak. A téli estéken, mialatt a leves duruzsolva főtt a kemencén,
sóvárogva gondolt a könyvesbolt fülledt melegére, a poros mandulafákon zizegő napfényre, a
szieszták álmos csendjében felhangzó vonatfüttyre, mint ahogy Macondóban a kemencén
duruzsoló téli levest, a kávéárus kiáltozását és a tavasz röpke pacsirtáit sóvárogta vissza. A
két nosztalgia párhuzamos tükrei közt szédelegve, elvesztette csodálatos irrealitásérzékét, s
végül mindannyiuknak azt tanácsolta, hogy hagyják ott Macondót, felejtsék el mindazt, amit a
világról és az emberi szívről tanított nekik, szarjanak Horatiusra, és bárhová kerüljenek is,
mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy
minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és
legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.
Elsőnek Alvaro fogadta meg a tanácsot, hogy menjenek el Macondóból. Mindenét eladta,
még a rabszíjra fűzött tigrisét is, amely az udvarról szokta megtréfálni a járókelőket, és örök
érvényű jegyet váltott egy vonatra, amelynek nem volt végállomása. A közbülső állomásokról
levelezőlapokat küldött, egy-egy felkiáltással örökítve meg a vagon ablakából látott
pillanatképeket, mintha foszlányokra tépve akarná odavetni a feledésnek a múlékonyság
hosszú poémáját: az álomszerű négereket Louisiana gyapotföldjein, a szárnyas paripákat
Kentucky kék füvén, a görög szeretőket Arizona pokoli alkonyában, a vörös szvetteres lányt,
aki akvarelleket festett a michigani tavaknál, és utánaintett az ecsetjével, nem búcsúként,
hanem reménykedve, mert nem tudta, hogy olyan vonatot lát elrobogni, amely visszafelé nem
közlekedik. Aztán Alfonso és Germán is elment egy szombaton: hétfőre mondták, hogy
visszajönnek, és többé nem hallott felőlük senki. Egy évvel a katalán tudós elutazása után már
csak Gabriel maradt Macondóban, továbbra is céltalanul hányódva, Nigromanta bizonytalan
jótékonyságára hagyatva, és egy francia képesújság pályázati szelvényeit töltögetve, hogy