hozzá a mese gáttalan áradása.
A mesére, a mítoszra hivatkoztunk, s gondoljunk csak a Kalevalára, ahol az ének, a szó
viszi végbe a legnagyobb tetteket, épít és rombol, kötöz és old. A Száz év magány eposzában
a szó hasonlóképpen maga a történés - egy lapján gyakran két-három sorsfordulatról is
értesülünk -, az író egy varázsló mesterségbeli tudásával és biztonságával alakítja a világot,
kifordítja az emberiség nagy mítoszait eredeti formájukból, és mégis megőriz azokból annyit,
hogy az emberi történelem és kultúra hagyományaiba kapcsolódjék, félreérthetetlenül
bizonyítva ugyanakkor nemcsak az újraértékelés, a változás szükségszerűségét, de lehetőségét
is. A regény ezért nem pusztán az irodalom, de a tett erejével is hat, ez magyarázza, hogy az
egyén és a társadalom csődbe jutása sohasem csüggeszt el, az író lüktető energiája,
„varázslói” hatalmába vetett hite - ami önmagán jóval túl, az emberiség „varázserejére” mutat
- felvértez, biztat, újrakezdésre, továbbküzdésre ösztönöz.
García Márquez legjellegzetesebb írói „fogása“, hogy a legköznapibb realizmusba ágyazza
a csodás eseményeket, a kizsákmányolás és elnyomás legbrutálisabb megnyilvánulásait pedig
elképesztő túlzásokkal adja elő, vagy kevéssé valóságosnak ható körülmények közé helyezi.
Az észak-amerikai banántársaság kizsákmányolása ellen például azért lázadoznak a
munkások, mert a fizetésként kapott bonjaikra csak virginiai sonkát vásárolhatnak a
kantinban, a védtelen tömeg lemészárlását pedig mindenki tagadja egy őrült kivételével,
akinek képzeletében élete végéig minden este sötét vagonok sora indul a tenger felé
banánfürtök módjára felhalmozott háromezer halottal. Márquez tehát szinte felkínálja
olvasóinak, hogy ne vegyék komolyan közléseit, de éppen mert a „tréfával“ vagy a „mesével“
nem szegezhetők szembe racionális érvek, az olvasó védtelenül ki van szolgáltatva a
tudatában továbbgyűrűző, meghökkentő vagy abszurd részleteknek.
Íme, Márquez „harci módszere“ a latin-amerikai társadalmi rendszerek ellen. Az olvasó
menthetetlenül beleesik csapdáiba, a kézzelfogható káprázatnak bizonyul, s a víz színén
tükröződő fények hirtelen megégetik a kezét. Mint mesét figyelő, tátott szájú gyerekek, alig
vesszük észre, hogy az a kis, ki-tudja-hol-van helység, Macondo lassanként a világ
legfontosabb pontja lesz, s a Buendía családba már magunk is beletartozunk.
A regény magával ragad, a varázs, amelyet ránk gyakorol, Márquez stílusának is
köszönhető. E stílus éppen olyan sokrétű, mint a mindennapi eseményekből, mese- és
mítosztöredékekből szétválaszthatatlanul egybeforrasztott történés. Egy váratlan ige vagy szó
a konkrét, tárgyi valósághoz tapadó mondatnak új, meglepő irányt ad.
A sokrétűség a Száz év magány alaptörvénye. A harmadik személyű elbeszélő háttérben
marad, nem azonosítható sem a „mindentudó“, sem a lélek „titkait“ boncoló íróval, de
lényegében még az események regisztrálására szorítkozó önmagával sem. A történet fonalát
egyszer az élet számtalan arcát ismerő, érett férfi, másszor a nagyanyja meséin ámuldozó,
tapasztalatlan, az érthetetlen dolgokat csodával magyarázó gyermek szövi. Az író változtatja
életkorát anélkül, hogy erről bármi más jelzést kapnánk, mint az olvasás folyamán saját
magunkban végbement változást: hol bonyolult összefüggéseket ismerünk fel, hol a
sarkokban leselkedő kísértetekben hiszünk.
Bár az elbeszélés az úgynevezett objektív időrendet követi, az író olyan eseményeket
rendez egymás mellé, amelyeket a történelmi-társadalmi fejlődésben évszázadok vagy
évezredek választanak el egymástól - a száz év előtti falu a patriarkális társadalom szokásait
követi, lakói több száz év előtti felfedezéseken ámuldoznak - , hősei pedig, a nosztalgia
„csapdájába“ esve, újraélik emlékeiket, s egy-egy rég múlt pillanat csak ekkor jut el igazán a
szívükhöz, ekkor lesz belőle élmény.
A töténelmi anakronizmusok nem öncélúak, a latin-amerikai országok egyenetlen
fejlődését, az egyes néprétegek, vidékek, etnikai csoportok életformája közötti - valóban csak
századokkal, ha nem évezredekkel mérhető - távolságot tükrözik. A naptári idő szerint haladó
történés ugyanakkor megfelel a kontinens törekvésének: elérni végre a huszadik századot,