Gabriel García Márquez - Száz év magány

azaz e század történelmi, társadalmi, kulturális szintjét. Ez Macondónak csak egyszer sikerül:
a banántársaság ellen kirobbant sztrájkkal végre utoléri korát. A levert sztrájk zenitje után a
történet valamiféle negatív időben folytatódik, amihez már nem rendelhető semmilyen
évszám. E negatív időre vonatkozó feltevésünket alátámasztja Márquez egyik meglepő
nyilatkozata. Szerinte a regény 1928-ban fejeződik be - ez a kolumbiai nagy
munkásmegmozdulás éve, s ezt örökíti meg az író a Macondóban kitört sztrájkkal -, holott
ezután még több mint száz oldalon át folyik a Buendíák története. Kétségtelen azonban:
megváltozott a történés iránya, 1928-nál modernebb korba Macondo sohasem jut már.
A szerkezet maga elárulja, hogy többről van itt szó, mint családregényről. A Buendíákkal
történt eseményeket, az annyira sajátosan helyi viszonyokat, Macondo alapítását és sorsát
Márquez egyetemes szintre emeli. Az egész emberiség történetét példázza ez a jó száz éven át
húzódó elbeszélés, kétségtelen, de sohasem erőszakolt párhuzamokkal. Szerencsésen keveri a
köz- és magánélet eseményeit. Az élet folyton változó arcába tekintünk: egyik mondat szíven
ragad, a másik megnevettet, nagy szerelmekről és tántoríthatatlan aszkézisről olvasunk,
tisztaságról és vérfertőzésről, tárt kapujú, vendégekkel teli otthonról és némaságba merülő,
pusztuló házról.
A kimeríthetetlennek tűnő helyzetek, jellemek, lehetőségek és elszalasztott lehetőségek
periodikusan ismétlődnek, bűvös és végzetes örvénybe rántva nemcsak a Buendíákat, de az
olvasókat is. A végzet erejével a szerző a cselekvő akaratot szegezi szembe, s bármiként is dől
el a párbaj, megértjük: az a fontos, hogy az ember merje vállalni a küzdelmet. Így minden
vereség, a legteljesebb, a legdöntőbb, a legvéglegesebb is csak egy vereség, amit bármikor
győzelem követhet.
Az egyetlen igazi veszély, amire Márquez figyelmeztetni akar, könyvének címében már
benne van: a magányosság. A Száz év magány minden filozofálás, minden eszmefuttatás
nélkül a társtalanság, az egymástól való elidegenedés keserves folyamatát, gyilkos
következményeit tárja fel. Minden eszközt jónak kell találnunk, ami együtt tartja az
embereket, tapossák bár le a kert rózsáit a hívatlan vendégek, üljenek bár ravaszul másodszor
is az asztalhoz az ingyenlakomára tolakodók, igazán csak az elreteszelt ajtók és a zárt szívek
veszélyesek.
A kultúra, a történelem egyedül helyes útja az egymáshoz való közeledés. Ez az az út,
amelyen Márquez regényében a nők igazodnak el legkönnyebben, ők terelik rá újra meg újra a
hóbortjaikba, hatalomvágyukba belegabalyodott férfiakat. Meggyőzőbb, igazabb tisztelettel
még senki sem ismerte el a nők élet-, érték- és társadalom-megtartó cselekedeteit. A regény
tartóoszlopa két asszony, a Buendía nemzetség ősanyái, akik a hitves és az ágyas szinte már
mitikus megszemélyesítői. Erre mutat a csaknem százötven évig tartó életük is. Ők tartják
kezükben a férfiak sorsát: a feleség neveli, eteti, ápolja, eltartja őket, a szerető az ágy vigaszát
nyújtja - saját személyében, majd szerelmi közvetítőként - a kamaszkor gyötrelmeiben vagy a
magány kínjaiban vergődőknek.
E két hihetetlen, minden mértéket meghaladó életforrással szemben a férfiak, bámulatos
energiájuk és akaraterejük ellenére, csak játszadozó, törékeny gyermekeknek tűnnek,
képtelennek arra, hogy elviseljék álmaik szertefoszlását. Vállalkozásaik mind csődbe jutnak,
nemegyszer esztelenek is, mégsem tagadható, hogy megszállott erőfeszítéseikben mindig
feltalálható a hősiesség legfőbb eleme: önmaguk teljes odaszánása.
A XX. század irodalmának hőstelenítő tendenciájával szemben a Száz év magány szerzője,
az örök mítosz, az örök eposz útját követve, az embert - bármily elfogulatlan bírálója is -
hősnek tekinti azért az egyszerű tényért, mert egyetlen, drága, ismételhetetlen életét áldozza
oda egy eszméért, egy ábrándért, ami e magányos Buendíákban a teljesebb, az igazibb, a
becsületesebb emberi jövőért fogant.
Kulin Katalin