Gabriel García Márquez - Száz év magány

mehetett el, mert az elbeszélő azt mondta, hogy nem azt kérte, hogy menjenek el, hanem
akarják-e, hogy meséljen a zöld disznóról, s így tovább, körbe-körbe, egész éjszakákon át.
Amikor José Arcadio Buendía ráeszmélt, hogy a járvány az egész falut megfertőzte,
összehívta a családfőket, és elmondta nekik mindazt, amit az álmatlanság kórjáról tudott,
majd pedig határozatokat hoztak, hogy a csapás a mocsár többi falujára is át ne terjedhessen.
A kolompokat, amelyeket az araboktól kaptak cserébe a papagájokért, levették a kosok
nyakáról, és kirakták a falu határába megkülönböztető jelzésül azoknak, akik az őrszemek
minden tanácsa és könyörgése ellenére is be akartak jönni a faluba. Macondo utcáin ez idő tájt
minden idegennek kolompot kellett ráznia, hogy a betegek tudják róla, hogy egészséges.
Amíg a faluban tartózkodtak, sem enniök, sem inniuk nem volt szabad, mert ahhoz nem fért
kétség, hogy a betegség csakis szájon át terjed, s minden ennivalót és innivalót megfertőzött
az álmatlanság. Ily módon sikerült elérni, hogy a kórság ne jusson túl a falu határán. A
vesztegzár igen eredményesnek bizonyult, s a rendkívüli állapotot végül már egészen
természetesnek tartották; az élet rendje úgy alakult, hogy a munka visszanyerte szabályos
ritmusát, és senkinek sem főtt a feje az alvás haszontalan szokása miatt.
Aureliano azután kitalált egy módszert, amely hónapokon át megóvta őket az emlékezet
kihagyásaitól. Véletlenül jött rá. Mint gyakorlott virrasztó - aki úgyszólván elsőként hagyott
fel az alvással - , tökéletesen kitanulta az ötvösművészetet. Egy napon a kis üllőt kereste, amin
a fémeket szokta kalapálni, és nem jutott eszébe a neve. Apja mondta meg: üllő. Aureliano
felírta a szót egy papírdarabra, és gumiarábikummal a kis üllő aljára ragasztotta: üllő. Így
aztán biztos volt, hogy többé nem fogja elfelejteni. Nem is gondolta, hogy a feledés első
tünete ütközik ki rajta, hiszen a szóban forgó tárgy nevét nehéz volt megjegyezni. De néhány
nap múlva rádöbbent, hogy szinte mindig meg kell erőltetnie magát, hogy eszébe jusson
valami a laboratóriumból. Ettől fogva mindenre ráírta a nevét, és elég volt elolvasnia a
feliratot, hogy ráismerjen. Amikor apja rémülten közölte vele, hogy még gyermekkora
legnagyobb élményeit is elfelejtette, Aureliano elmondta neki a módszerét, amit aztán José
Arcadio Buendía az egész házban s később az egész faluban is bevezetett. Festékbe mártott
izsóppal minden tárgyra ráírta a nevét: asztal, szék, óra , ajtó, fal, ágy, serpenyő. Kiment az
udvarra, s az állatokat meg a növényeket is megjelölte: tehén, kecske, disznó, tyúk, jukka,
malanga, banán. Hanem a feledés korlátlan lehetőségeit tanulmányozva, lassanként ráébredt,
hogy eljöhet az az idő, amikor a feliratokról ráismernek ugyan a dolgokra, de már nem tudják,
mire valók. Ekkor bővebb magyarázatokhoz folyamodott. Az a tábla is, amelyet egy tehén
nyakába akasztott, kitűnő példa lehetett rá, hogy Macondo lakossága milyen elszántan harcol
a feledés ellen: Ez tehén: minden reggel meg kell fejni, hogy tejet adjon, a tejet pedig fel kell
forralni, majd kávét kell beleönteni, hogy tejeskávé legyen belőle. Így éltek hát az illó
valóságban, amely egyelőre ugyan megakadt a szavak horgán, de menthetetlenül tova kellett
siklania, mihelyt elfelejtik az írott szó jelentését.
Oda, ahol a mocsárból jövő út a faluba ért, táblákat állítottak ezzel a felirattal: Macondo, a
falu főutcáján pedig egy nagyobbat, amelyen ez állt: Van Isten. Minden házban lajstromokat
függesztettek ki, hogy szüntelen gyakorolhassák a tárgyak és az érzések neveit.
Ez a módszer azonban akkora éberséget és lelkierőt követelt, hogy sokakat rabul ejtett egy
képzeletbeli valóság, a maguk agyának szüleménye, amelyből kevesebb gyakorlati hasznot,
de több vigaszt merítettek. E szemfényvesztés legfőbb népszerűsítője Pilar Ternera volt, aki
rájött, hogy a kártya segítségével a múltban is éppúgy tud olvasni, mint annak előtte a
jövőben. Így történt, hogy az álmatlanok élete most már a kártyafigurák ködös és sokféle
jelentésű világában folyt tovább, ahol az apának épp csak rémlett, hogy ő az a barna férfi, aki
április elején jött a faluba, s az anyának, hogy ő az a szőke asszony, aki aranygyűrűt viselt a
bal kezén, a születés dátumából pedig csak annyi maradt, hogy azon az utolsó keddi napon
történt, amikor a pacsirta még énekelt a babérfán. José Arcadio Buendía, akit elkeserítettek az
önvigasztalásnak ilyesfajta fortélyai, végül is elhatározta, hogy megszerkeszti az emlékező