rózsalugas óvjon a déli verőfénytől, s amelynek korlátján páfrány- és begóniacserepek
álljanak. A konyhát is megnagyobbíttatta, hogy két kemence elférjen benne, és lebonttatta a
régi magtárat, ahol Pilar Ternera jósolt José Arcadiónak, s egy kétszer akkorát építtetett a
helyébe, hogy soha ne legyenek élelem híján. A kertben, a gesztenyefa árnyékában külön
fürdőt építtetett a nőknek és a férfiaknak, távolabb egy nagy lóistállót, egy drótsövénnyel
kerített baromfiudvart, egy tehénistállót s egy nyitott madárházat a szelek keresztútján, hogy
az eltévedt madarak kedvükre megtelepedhessenek benne. Úgy látszott, mintha a férje
holdkórossága rá is átragadt volna: több tucatnyi kőművessel és ácssal járt-kelt, intézkedett a
fény bebocsátása és a hő elvezetése felől, s úgy gazdálkodott a térrel, hogy fogalma se volt
határairól. Az alapítók kezdetleges épülete megtelt szerszámokkal, anyagokkal és verejtékező
munkásokkal, akik szépen megkértek mindenkit, hogy ne lábatlankodjék: eszükbe sem jutott,
hogy éppen ők lábatlankodnak, és már-már őrjöngtek az emberi csontokkal telt tarisznya
miatt, amely tompa csörgésével mindenütt üldözte őket. Tulajdonképpen senki sem értette,
hogy ebben a nagy felfordulásban, az oltatlan mész és a kátrány gőzei között hogyan bújt ki
mégis a föld méhéből a ház, nemcsak a falu legnagyobb, de az egész lápvidék
legbarátságosabb és leghűvösebb háza. Legkevésbé José Arcadio Buendía értette, aki a nagy
káoszban is azon igyekezett, hogy tetten érje az Isteni Gondviselést. Az új ház már csaknem
készen volt, amikor Ursula felrázta fantazmagóriáiból, és közölte vele, hogy parancsot kaptak:
a homlokzatot kékre kell festeni, nem pedig fehérre, ahogyan szerették volna. Megmutatta az
erről szóló hivatalos írást. José Arcadio Buendía, aki nem is értette, miket beszél a felesége,
az aláírást betűzte.
- Ki ez az alak? - kérdezte.
- A corregidor - felelte Ursula csüggedten. - Azt mondják, a hatalom embere, akit a
kormány küldött.
Don Apolinar Moscote, a corregidor, a legnagyobb csöndben érkezett Macondóba. A Hotel
de Jacobban szállt meg - egy arab kereskedőé volt, aki az elsők között jött Macondóba,
mindenféle bazári holmit cserélni papagájokért - és másnap kibérelt egy utcára nyíló kis
szobát, a Buendía-háztól két sarokra. Egy asztalt és egy széket vett Jacobtól, kiakasztotta a
falra a köztársaság címerét, amit magával hozott, s nagy betűkkel kiírta az ajtóra: Corregidor.
Első ténykedése az volt, hogy elrendelte: a nemzeti függetlenség évfordulója alkalmából
minden házat kékre kell festeni. Amikor José Arcadio Buendía, kezében a hivatalos írással,
belépett hozzá, békésen sziesztázott a függőágyon, a sivár iroda közepén. - Uraságod írta ezt? - kérdezte José Arcadio Buendía. Don Apolinar Moscote - középkorú, félszeg, piros arcú
ember - azt felelte, hogy igen. - És milyen jogon? - kérdezte José Arcadio Buendía. Don
Apolinar Moscote elővett egy papírt az asztalfiókból, és odanyújtotta: - Tessék, én vagyok
ennek a falunak a corregidorja. - José Arcadio Buendía rá se nézett az iratra. - Ebben a faluban nem szoktunk papírokkal parancsolgatni - mondta még mindig
higgadtan. - És vegye tudomásul egyszer s mindenkorra, hogy ide nem kell semmiféle
corregidor, mert itt nincs mit korrigálni.
S miközben Don Apolinar Moscoténak a szeme sem rebbent, változatlanul nyugodt
hangon, részletesen elmesélte a falu alapítását, a földek felosztását, az utak építését, hogy
miként vezették be a különféle újításokat szükség szerint, s hogy közben nem háborgattak
semmiféle kormányt, viszont őket se háborgatta senki. - Olyan békések vagyunk, hogy még a
természetes halál se visz el minket - mondta. - Láthatja, temetőnk sincsen. - Egy szóval sem
panaszolta, hogy a kormánytól nem kaptak segítséget. Ellenkezőleg, örült, hogy mindeddig
hagyták őket békében növekedni, és remélte, hogy a jövőben is így lesz, mert nem azért
alapították a falut, hogy aztán az első jövevény kioktassa őket a tennivalójukról. Don
Apolinar Moscote ezalatt belebújt a fehér nadrágjához illő fehér vászonzakójába, de úgy,
hogy közben egy pillanatra sem adta fel mozdulatainak méltóságteljes nyugalmát. - Ha uraságod tehát itt akar élni, akár a többi, egyszerű lakos, örömmel fogadjuk - fejezte