be José Arcadio Buendía. - De ha felfordulást akar csinálni azzal, hogy kékre festet minden
házat, akkor szedje a sátorfáját, és menjen vissza, ahonnét jött. Mert az én házam fehér lesz,
mint a galamb.
Don Apolinar Moscote elsápadt. Hátrált egy lépést, és az állkapcsát megfeszítve, szinte
bánatosan mondta:
- Figyelmeztetni kívánom, hogy fegyver van nálam.
José Arcadio Buendía nem is tudta, melyik pillanatban tért vissza a karjába ifjúkori ereje,
amellyel a lovat is földre tudta dönteni. Elkapta don Apolinar Moscotét a kabátja hajtókájánál
fogva, és felemelte, hogy farkasszemet nézhessen vele. - Ezt azért csinálom - mondta -, mert inkább élve rakom ki innen, mintsem holtan kelljen
magammal hurcolnom életem végéig.
Ezzel végigvitte az utcán a kabátja hajtókájánál fogva, és csak ott állította talpra, ahol a láp
felé vezető út kezdődött. Egy hét múlva a corregidor újra megjelent hat mezítlábas és rongyos
katonával, aki puskát hordott a vállán, továbbá egy ökrös szekérrel, amelyen a feleségét és hét
lányát hozta. Aztán két másik szekéren megérkeztek a bútorok, az útiládák és a háztartási
kellékek. Don Apolinar Moscote a Hotel de Jacobban helyezte el a családját, amíg házat nem
talál nekik, és a katonák védelme alatt újból kinyitotta az irodáját. Macondo alapítói, akik el
voltak szánva rá, hogy kiűzik a betolakodókat, felnőtt fiaikkal együtt jelentkeztek José
Arcadio Buendíánál. De ő nem fogadta el az ajánlkozást, mert, mint mondta, Don Apolinar
Moscote a feleségét és a lányait is magával hozta, és nem lenne férfiakhoz illő dolog, hogy
valakit a családja előtt megszégyenítsenek. Úgy döntött tehát, hogy szépszerivel intézi el az
ügyet.
Aureliano is elkísérte. Ekkor már volt mit pödörnie kifent hegyű, fekete bajszán, és többé-
kevésbé a hangjában is megvolt az a sztentori csengés, amely később, a háborúban jellemezte.
Fegyvertelenül, az őrséggel mit sem törődve beléptek a corregidor irodájába. Don Apolinar
Moscote nem vesztette el fennkölt nyugalmát. Bemutatta nekik két lányát, akik éppen az
irodában voltak: a tizenhat éves Amparót, aki barna hajú volt, mint az anyja, és az alig
kilencéves Remediost, egy zöld szemű, liliomfehér bőrű, bűbájos kislányt. Mind a ketten
csinosak és illedelmesek voltak. Mihelyt Buendíáék beléptek, még a bemutatkozás előtt
székeket hoztak nekik. De a két férfi állva maradt. - Jól van, barátom - mondta José Arcadio Buendía - , itt maradhat, de nem azért, mert ezek
a mordályos zsiványok ott állnak az ajtóban, hanem a felesége őnagysága meg a leányai
kedvéért.
Don Apolinar Moscote elképedve nézett rá. José Arcadio Buendía azonban szóhoz sem
engedte jutni. - De azért van két feltételünk - folytatta. - Egy: mindenki olyan színűre festi a
házát, amilyenre a kedve tartja. Kettő: a katonák tüstént elmennek innét. A rendért mi
kezeskedünk. - A corregidor felemelte a jobb kezét, szétfeszített ujjakkal. - Becsületszavára?
- Becsületes ellenség szavára - mondta José Arcadio Buendía. Majd keserűen hozzátette: -
Mert egyet vegyen tudomásul: mi ketten ellenségek maradunk.
A katonák még aznap délután elmentek. José Arcadio Buendía néhány nap múlva talált egy
házat a corregidor családjának. Mindenki megnyugodott, csak Aureliano nem. Belevésődött
egy kép: Remedios, a corregidor kisebbik lánya, aki a korától akár az ő lánya is lehetett volna - valahol egyre sajgott tőle a teste. Fizikai fájdalom volt, amely szinte elnehezítette a járását,
mintha kavics ment volna a cipőjébe.