Gabriel García Márquez - Száz év magány

Az új házat, amely olyan fehér volt, mint a galamb, bállal avatták fel. Az ötlet még azon a
délutánon fogant meg Ursula fejében, amikor ráeszmélt; hogy Rebeca és Amaranta hajadonná
serdült, és mondhatni, elsősorban őmiattuk szánta rá magát az építkezésre, hogy méltó
környezetben fogadhassák a vendégeket. S hogy minél fényesebben sikerüljön a terv, maga is
gályarabként dolgozott a ház megújításán: a munkálatok még be sem fejeződtek, de ő már
meghozatta a drága berendezési és dísztárgyakat, szervizeket és egy csodálatos találmányt,
amely aztán ámulatba ejtette az egész falut, és örömujjongást váltott ki az ifjúság köréből: a
gépzongorát. Szétszerelve érkezett, több ládában, a bécsi bútorokkal, cseh ólomkristályokkal,
az Indiai Társaság étkészleteivel, hollandiai abroszokkal s különféle lámpákkal,
kandeláberekkel, vázákkal, nippekkel és szőnyegekkel együtt. A cég, amely a gépzongorát
importálta, ráadásul elküldött egy olasz szakembert is, Pietro Crespit, hogy szerelje össze és
hangolja fel, mutassa be az új tulajdonosoknak a kezelését, és tanítsa meg őket táncolni a hat
papírtekercsen rögzített, divatos zeneszámokra.
Pietro Crespi fiatal volt és szőke: a legszebb és legpallérozottabb férfi, akit addig
Macondóban láttak, s oly aggályosan öltözködött, hogy bár fullasztó hőség volt,
brokátmellényben és sötét színű, nehéz szövetzakóban végezte a munkáját. Verejtékben
pácolódva, s a ház urait tisztességtudóan elkerülve, hetekre bezárkózott a nagyszobába,
olyasféle buzgalommal, mint Aureliano az ötvösműhelybe. Egy reggel, anélkül, hogy az ajtót
kinyitotta volna, vagy akár egyetlen tanút is odahívott volna a születő csodához, beillesztette
az első tekercset a gépzongorába, s a kínzó kopácsolást és a deszkák szüntelen recsegését
döbbent csenddé némította a zene harmóniája és kristályos csengése. Mindenki a szalonba
futott. José Arcadio Buendía lázba jött, de nem a dallam szépségétől, hanem az önmaguktól
mozgó billentyűktől: rögtön fel is állította a teremben Melchiades fényképező masináját azzal
a szándékkal, hogy dagerrotípiát készít a láthatatlan zongoristáról. Az olasz aznap velük
ebédelt. Rebeca és Amaranta, akik felszolgáltak, megilletődve nézték, milyen könnyedén
bánik az evőeszközökkel ez a fehér kezű, gyűrűtlen ujjú, angyali fiatalember. A nagyszoba
mellett, a nappaliban Pietro Crespi táncolni tanította őket. Miközben a lépéseket mutatta,
hozzájuk sem ért, és metronómmal mérte a taktust, Ursula pedig nyájasan őrködött felettük, és
a táncórák alatt egy pillanatra sem hagyta el a szobát. Pietro Crespi ilyenkor különleges,
testhez simuló, szűk nadrágot és tánccipőt viselt. - Nem kell úgy aggódni - mondta José
Arcadio Buendía a feleségének. - Ez az ember buzi. - De Ursula nem volt hajlandó letenni az
őrködésről, amíg a tanfolyam véget nem ért, s az olasz búcsút nem mondott Macondónak.
Ekkor nekilátott az ünnepség előkészületeinek. Szigorú listát készített a meghívandókról, s
csak a falu alapítóinak leszármazottait vette rá, kivéve Pilar Ternera családját, amely
időközben még két gyerekkel szaporodott ismeretlen apáktól. A válogatásban tulajdonképp
valamiféle osztálygőg jutott kifejezésre, mely azonban baráti érzelmeken nyugodott, hiszen a
kiváltságosokat nemcsak az jellemezte, hogy őket fűzte a legrégebbi kapcsolat José Arcadio
Buendía házához még a Macondo megalapításával végződő népvándorlás előtti időkből,
hanem az is, hogy fiaik és unokáik Aureliano és Arcadio gyermekkori játszótársai voltak, és
csakis az ő lányaik jártak el a házba, együtt hímezgetni Rebecával és Amarantával. Don
Apolinar Moscote, a jóindulatú elöljáró, akinek a működése kimerült abban, hogy alig
csordogáló anyagi forrásaiból úgy-ahogy biztosította a kétfőnyi rendőrség ellátmányát -
minden fegyverzetük egy-egy ólmos botból állt -, csak afféle díszfigura volt. Hogy a
háztartási költségeket fedezni tudják, lányai varrodát nyitottak, ahol egyúttal művirágokat és
cukrozott gujavát is árultak, sőt a vevők szerelmes leveleit is megírták. De hiába voltak
illedelmesek és szolgálatkészek, s ráadásul a falu legszebb lányai, akik az új táncokat is a
legügyesebben járták, szó sem lehetett róla, hogy őket is meghívják a bálba.
Miközben Ursula és a lányok bútorokat csomagoltak ki, porcelánokat törülgettek, és