fia választása valóban Remediosra esett. - Ez képtelenség - mondta don Apolinar Moscote
döbbenten. - Hat lányunk van rajta kívül, valamennyi hajadon, de már anyányi, és
akármelyikük örömmel lenne méltó hitvese egy olyan komoly és igyekvő fiatalembernek,
amilyen az ön fia, s akkor Aurelitónak pont azt az egyet kell kiszemelnie, amelyik még az
ágyba pisil. Felesége - fáradt szemű és mozgású asszony, aki egyébként még jól tartotta magát
- megrótta illetlen szavaiért. Mire a gyümölcskrém elfogyott, már boldogan beleegyeztek
Aureliano kívánságába. Moscoténé asszonynak csak az az egy kérése volt, hogy
négyszemközt beszélhessen Ursulával. Ursula meghökkenve és méltatlankodva, amiért
belekeverik a férfiak dolgába, de valójában az izgalomtól megilletődve, másnap felkereste.
Félóra múlva már otthon is volt azzal a hírrel, hogy Remedios még nem nagylány. De
Aureliano ezt nem tekintette komoly akadálynak. Várt már éppen eleget, várhat tovább is,
amennyit kell, amíg a menyasszony a fogamzás korába nem lép.
A visszanyert nyugalmat csak Melchiades halála zavarta meg. Maga az esemény
előrelátható volt - nem úgy a körülmények, amelyek között végbement. Miután a cigány
visszajött, alig néhány hónap alatt oly rohamosan és gyökeresen elbánt vele az öregedés, hogy
csakhamar olyan lett, mint azok a mihaszna dédapák, akik a régi szép időket emlegetve,
kísértet módjára bolyonganak csoszogva a hálószobákban, a kutya se törődik velük, meg is
feledkeznek róluk mindaddig, amíg egy reggel holtan nem találják őket az ágyukban. José
Arcadio Buendía a dagerrotípia újdonságának varázsában és Nostradamus jóslataitól
felhevülve, eleinte együtt tevékenykedett Melchiadesszel. De aztán lassacskán magára hagyta,
mert egyre nehezebben tudta magát megértetni vele. Melchiadesnek rohamosan gyöngült a
látása és a hallása, a körülötte levőket olyan személyekkel tévesztette össze, akiket az
emberiség régebbi korszakaiban ismert meg, s a jelenlevők kérdéseire mindenféle idegen
nyelvek összezagyvált szavaival válaszolt. A levegőben tapogatózva botorkált, s mégis oly
érthetetlen könnyedséggel mozgott a tárgyak között, mintha valami különös tájékozódási
ösztönnel volna megáldva, s közelről megérezne mindent. Egy nap elfelejtette szájába tenni a
műfogsort, amely éjszaka egy vizespohárban az ágya mellett állt, s attól kezdve mindig ott is
maradt. Amikor Ursula elrendelte a ház megnagyobbítását, külön szobát építtetett neki
Aureliano műhelye mellett, távol a házbeli lármától és jövés-menéstől: nagy ablakán csak úgy
ömlött be a fény, s egy könyvespolcra maga Ursula rakta fel a por- és molyette könyveket, a
kiismerhetetlen jelekkel teleírt, szakadt papírlapokat és a műfogsoros poharat, amelyben az
idők folyamán apró, sárga virágú vízinövények is megtelepedtek. Az új szoba kedvére lehetett
Melchiadesnek, mert azután már az ebédlőben sem jelent meg. Csak Aureliano műhelyébe
tette be a lábát, és órákon át rótta a rejtélyes sorokat a magával hozott pergamenekre, amelyek
valami nagyon száraz anyagból készülhettek, és foszladoztak, mint a leveles tészta. Ott
fogyasztotta el az ennivalót is, amit Visitación naponta kétszer elébe tett, de a végén már
étvágya sem volt, és csak főzeléket evett. Hamarosan az ő arcán is megjelent a vegetariánusok
csüggedt arckifejezése. Bőrét ugyanaz a finom penész lepte be, mint időtlen zekéjét, amelyet
sohasem vetett le, és leheletéből egy alvó állat kigőzölgése áradt. Aureliano, aki elmerült a
versírásban, egészen megfeledkezett róla, de néha mintha sikerült volna elkapnia egy-egy
értelmes foszlányt a kusza monológokból, s ilyenkor jobban odafigyelt. A rekedt
karattyolásból azonban csak Alexader von Humboldt nevét tudta kivenni s ezt a makacsul
hajtogatott szót: napéjegyenlőség, napéjegyenlőség, napéjegyenlőség. Arcadiónak valamivel
több eredményt sikerült elérnie, amikor beállt Aureliano mellé az ötvösműhelybe. Mindent
elkövetett, hogy szót értsen Melchiadesszel, s az öreg néha spanyol mondatokban is válaszolt,
bár ezeknek nem sok közük volt a valósághoz. De egy délután valami hirtelen felindulástól
mintha világosság gyúlt volna Melchiades elméjében. Évekkel később a kivégzőosztag előtt
Arcadiónak eszébe jutott, hogy Melchiades milyen reszkető izgalommal kérte, hallgasson
meg néhány oldalt a kibetűzhetetlen írásokból: ő persze semmit sem értett, de a felolvasás
olyan volt, mintha valami enciklikát kántálnának. Azután, hosszú idő óta először, Melchiades