háttal állt, éppen el akarta zárni a papírlapot egy fiókba, ahol a verseit tartotta. S ekkor
megérezte. Nem fordult vissza, csak odakapott a fiókban heverő pisztolyához.
- Kérem, ne lőjön - mondta.
Amikor a felhúzott pisztollyal hátrafordult, a lány már leeresztette a magáét, és
tanácstalanul állt. Aureliano Buendía ezredes tizenegy merénylet közül négyből így menekült
meg. Egy ember viszont, akit soha nem sikerült elfogni, egy éjszaka behatolt a forradalmárok
manaurei főhadiszállására, és leszúrta Magnífico Visbal ezredest, Aureliano bizalmas barátját,
akinek Aureliano átengedte a tábori ágyát, hogy kiizzadhassa magából a lázat. Aureliano
ugyanabban a szobában aludt egy függőágyban, egy-két méterrel arrébb, és semmit sem
hallott. Hiába próbálta rendszerezni az előérzeteit. Hirtelen támadtak, a természetfeletti
éleslátás fénycsóvájával, mint valami abszolút és felvillanó, de megfoghatatlan bizonyosság.
Némelykor olyan természetesek voltak, hogy csak a beteljesülés után ismerte fel bennük a
jóslatot. Máskor egészen világosak voltak, de nem teljesültek be. Végül már csak annyit értek,
mint a legközönségesebb babonás érzület egy-egy kitörése. De amikor kimondták a halálos
ítéletet, és megkérdezték, mi az utolsó kívánsága, nem volt nehéz rájönnie, hogy valamiféle
előérzet indítja erre a válaszra: - Kérem, hogy az ítéletet Macondóban hajtsák végre - mondta.
A haditörvényszék elnöke dühbe gurult. - Ne ravaszkodjon, Buendía - mondta. - Ezzel csak időt akar nyerni.
- A maguk dolga, hogy teljesítik-e vagy sem - mondta az ezredes -, de ez az utolsó
kívánságom.
Ettől fogva elhagyták az előérzetek. Aznap, amikor Ursula bejött hozzá a börtönbe, hosszú
tépelődés után arra a következtetésre jutott, hogy a halál ezúttal talán azért nem ad jelt
magáról, mert nem a véletlen, hanem hóhérainak akarata hozza rá. A hónalját égető fájdalom
egész éjjel nem hagyta aludni. Kevéssel virradat előtt léptek hangzottak fel a folyosón. Jönnek
már, mondta magában, és minden ok nélkül José Arcadio Buendía jutott az eszébe, aki e
pillanatban éppen őrá gondolt a gesztenyefa alatt, e nyomasztó hajnalon. Aureliano se
félelmet, se nosztalgiát nem érzett, csak a beleiben gomolygott a düh, amikor arra gondolt,
hogy az erőszakos halál akaratából nem láthatja meg, mi lesz a vége olyan sok mindennek,
amit befejezetlenül kell itthagynia. Nyílt az ajtó, s az őr lépett be egy csésze kávéval a
kezében. Másnap ugyanabban az órában Aureliano Buendía ezredes még mindig ugyanott
várt, a hónalját kínzó fájdalmon dühöngve, és pontosan az történt, ami az előző napon.
Csütörtökön megosztotta őreivel az édességet, felvette a tiszta ruhát, amely szűknek
bizonyult, és lábára húzta a lakkcipőt. Eljött a péntek is, és nem lőtték agyon.
Az ítéletet valójában nem merték végrehajtani. A falu fenyegető hangulatának láttán a
katonák attól féltek, hogy Aureliano Buendía ezredes kivégzése nemcsak Macondóban, de az
egész lápvidéken súlyos politikai következményekkel járna, s ezért jobbnak látták kikérni a
tartományi székhely vezetőinek véleményét. Szombat este, mialatt a választ várták, Roque
Carnicero kapitány néhány tiszttársával együtt Catarino kocsmájába ment. Csak egyetlen lány
merte szobára vinni, az is inkább a fenyegetésnek engedve. - Senki sem akar olyan emberrel
lefeküdni, akiről tudja, hogy meg kell halnia - vallotta be. - Senki se tudja, hogy és mint lesz,
de mindenki beszéli, hogy az a tiszt, aki Aureliano Buendía ezredest agyonlöveti, és a
kivégzőosztag minden katonája is előbb-utóbb szép sorjában okvetlenül meg lesz gyilkolva,
hiába bujdosnak el a világ végére. - Roque Carnicero kapitány megtárgyalta a dolgot a
tisztekkel, s azok megtárgyalták a feletteseikkel. Vasárnapra - noha nyíltan senki sem közölte,
és az elmúlt napok feszült nyugalmát semmiféle katonai akció sem zavarta meg - már az
egész falu tudta, hogy a tisztek a legkülönbözőbb ürügyekkel szeretnének kibújni a kivégzés
felelőssége alól. A hétfői postával megérkezett a hivatalos utasítás: az ítéletet huszonnégy
órán belül végre kell hajtani. Aznap este a tisztek hét cédulát dobtak egy sapkába,
mindegyiken egy-egy névvel, s a könyörtelen végzet úgy akarta, hogy Roque Carnicero