csapatokkal, amíg a párt vezetői nyilvánosan vissza nem vonják azt a kijelentésüket, hogy
banditának tartják. De azzal is tisztában volt, hogy mihelyt félredobja a skrupulusait, sikerül
kitörnie a háború bűvös köréből. Gyógyulása alatt alkalma volt mindezen eltöprengeni. Ekkor
érte el azt is, hogy Ursula odaadja neki az apai örökség elásott maradványait és a saját
temérdek megtakarított pénzét. Gerineldo Márquez ezredest kinevezte Macondo polgári és
katonai parancsnokává, és útnak indult, hogy megkeresse az ország belsejében harcoló
felkelőket.
Gerineldo Márquez ezredes nemcsak Aureliano Buendíának volt legbensőbb bizalmasa,
hanem Ursula is családtagként bánt vele. Vézna termete, félénksége és vele született jó
modora ellenére alkalmasabbnak bizonyult a háborúra, mint a kormányzásra. Politikai
tanácsadói könnyűszerrel belezavarták az elméletek útvesztőibe. Mégis sikerült olyan békés
falusi életet meghonosítania Macondóban, amilyet Aureliano Buendía ezredes kívánt
magának öreg korára, hogy haláláig aranyhalakat gyárthasson. Bár Gerineldo Márquez
ezredes a szüleivel élt, hetenként két-három ízben is Ursuláéknál ebédelt. Megtanította
Aureliano Josét a tűzfegyverek használatára, katonai kiképzésben is részesítette a még
serdületlen gyereket, és Ursula beleegyezésével több hónapra beköltöztette a kaszárnyába,
hogy ott férfi váljék belőle. Gerineldo Márquez ezredes sok évvel azelőtt, szinte még
gyermekfejjel szerelmet vallott Amarantának. Amaranta akkor annyira beleélte magát a Pietro
Crespi iránti titkos szenvedélyébe, hogy kinevette. Gerineldo Márquez várt. Egyszer a
börtönből egy levélkét küldött Amarantának, amelyben arra kérte, legyen olyan kedves, és
hímezze rá egy tucat batiszt zsebkendőre az apja monogramját. A zsebkendők árát is elküldte.
Egy hét múlva Amaranta bement a börtönbe a tucat hímzett zsebkendővel meg a pénzzel
együtt, és órákon át beszélgettek a múlt eseményeiről. - Ha kiszabadulok, feleségül veszlek -
mondta Gerineldo Márquez búcsúzóul. Amaranta kinevette, de egyre csak őrajta járt az esze,
miközben olvasni tanította a gyerekeket; szerette volna átvinni rá a Pietro Crespi iránt érzett
ifjúkori szenvedélyt. Szombatonként, amikor meg lehetett látogatni a foglyokat, elment
Gerineldo Márquez szüleihez, és velük együtt ment be a börtönbe. Ursula nagyot nézett,
amikor egy szombaton a konyhában találta: Amaranta a kemencében sülő piskótát leste, hogy
a legszebb darabokat becsomagolhassa az erre az alkalomra hímzett szalvétába.
- Menj hozzá feleségül - mondta Ursula. - Nála különbet nehezen találsz.
Amaranta úgy tett, mintha nem volna ínyére a dolog. - Nem kell nekem férfiakra vadászni - felelte. - Csak szánalomból viszem neki a piskótát,
hiszen előbb-utóbb úgyis agyonlövik.
Nem hitte komolyan, amit mond, de a kormány nem sokkal ezután közzétette fenyegető
nyilatkozatát: ha a felkelők nem adják át Riohachát, Gerineldo Márquez ezredest főbe lövik.
A fogoly ezután nem fogadhatott látogatókat. Amaranta sírva zárkózott be a szobájába,
olyasféle bűntudat gyötörte, mint Remedios halálakor: mintha most is az ő meggondolatlan
szavai okoznák egy ember halálát. Anyja egyre vigasztalta. Azzal biztatta, hogy Aureliano
Buendía ezredes valahogy majd csak megakadályozza a kivégzést, és vállalta, hogy ha véget
ér a háború, ő maga fogja a házba édesgetni Gerineldo Márquezt. Ígéretét a vártnál hamarabb
be is váltotta. Amikor Gerineldo Márquez, immár új minőségében, mint polgári és katonai
parancsnok újból megjelent náluk, Ursula úgy fogadta, mintha saját édes fia volna, finom
kedveskedéssel marasztalta, és szíve minden buzgóságával azon imádkozott, hogy a
vendégnek jusson eszébe régi szándéka, és vegye feleségül Amarantát. Fohászai hatásosnak
bizonyultak. Azokon a napokon, amikor náluk ebédelt, Gerineldo Márquez ezredes délutánra
is ott maradt, s a begóniás tornácon dámázott Amarantával. Ursula tejeskávét és piskótát vitt
nekik, és vigyázott a gyerekekre, hogy ne zaklassák őket. Amaranta csakugyan igyekezett
felizzítani szívében a hajdani szenvedély elfeledett hamvait. Már-már elviselhetetlen
izgalommal várta az ebédek napjait, a dámapartik délutánjait, s az andalító nevű harcos
társaságában, akinek ujjai észrevétlenül megremegtek, ahogy a bábukkal lépett, csak úgy