röpült az idő. De amikor Gerineldo Márquez ezredes egy napon megkérte a kezét, Amaranta
kikosarazta.
- Senkinek sem leszek a felesége - mondta -, legkevésbé a tiéd. Úgy imádod Aurelianót,
hogy azért akarsz elvenni, mert őt nem veheted el.
Gerineldo Márquez ezredes türelmes ember volt. - Addig próbálkozom, amíg csak kell -
mondta. - Előbb-utóbb úgyis igent mondasz. - Továbbra is eljárt hozzájuk. Amaranta a
hálószobájába zárkózva küszködött a könnyeivel, és kezét a fülére tapasztotta, hogy ne is
hallja a kérő hangját, amint a háború legújabb híreiről számol be Ursulának, s noha majdnem
belehalt, úgy szerette volna látni, erőt vett magán, és nem ment ki hozzá.
Aureliano Buendía ezredesnek akkoriban volt rá ideje, hogy kéthetenként részletes
helyzetjelentést küldjön Macondóba. Ursulának viszont csak egyszer írt, majdnem nyolc
hónappal a távozása után. A lepecsételt borítékot különfutár hozta, s a borítékból egy cédula
hullott ki, amelyen az ezredes finom betűi álltak: Nagyon jól bánjanak apával, mert meg fog
halni. Ursula megijedt. - Ha Aureliano mondja, akkor azért mondja, mert tudja - jelentette ki.
És embereket hívott, hogy segítsenek bevinni a férjét a hálószobába. José Arcadio Buendía
nemhogy megőrizte régi testsúlyát, hanem a gesztenyefa árnyékában töltött hosszú idő alatt
még egy új képesség is kifejlődött benne: akkor nehezült el, amikor akart; heten sem bírták
felemelni, és úgy kellett odavonszolniuk az ágyához. Zsenge gombák, rügyező fák és hajdani
sűrű viharok szaga áradt szét a szobában, ahogy a naptól és esőtől meggyötört, hatalmas
aggastyán lehelete bejárta. Másnap reggelre nem volt az ágyában. Ursula, miután végigjárta
az összes szobát, újból a gesztenyefa alatt találta. Ekkor odakötözték az ágyhoz. José Arcadio
Buendía, noha épen maradt az ereje, nem volt abban az állapotban, hogy küzdeni tudjon.
Minden mindegy volt neki. A gesztenyefához sem az akarata vitte vissza, hanem csak a testi
megszokás. Ursula gondozta, etette, és Aurelianóról mesélt neki. De José Arcadio Buendía
valójában már hosszú idő óta csak Prudencio Aguilarral tudott érintkezni. Prudencio Aguilar,
akit már-már teljesen elporlasztott a mindent megőrlő halál, naponta kétszer eljött hozzá
diskurálni. Kakasokról beszélgettek. Elhatározták, hogy pompás harci kakasokat fognak
tenyészteni, nem is annyira a győzelmek öröméért, hiszen arra már nincs szükségük, hanem
azért, hogy elűzzék a halál vasárnapjainak unalmát. Prudencio Aguilar mosdatta, Prudencio
Aguilar etette, és ő hozta a nagyszerű híreket egy Aureliano nevű ismeretlen emberről, aki
ezredes a háborúban. Amikor José Arcadio Buendía egyedül maradt, abban keresett vigaszt,
hogy szobák végtelen soráról álmodott. Álmában felkelt ágyából, kinyitotta az ajtót, és átment
egy másik szobába, amely pontosan olyan volt, mint az övé, s ahol ugyanazt a kovácsolt vas
támlájú ágyat, ugyanazt a nádfonatú karosszéket s a szemben levő falon a Csodatevő
Szűzanyának ugyanazt a képét látta. Innen ismét egy ugyanolyan szobába lépett, amelynek
ajtaja ismét egy ugyanolyan szobára nyílt, az pedig ismét egy ugyanolyanra, és így tovább a
végtelenségig. Kedvtelve járt szobáról szobára, mint egy folyosón, párhuzamos tükrök között,
amíg Prudencio Aguilar keze meg nem érintette a vállát. Ekkor visszaindult a szobák során,
vissza az ébredés felé, s amikor útjának végére ért, a valóságos szobában ott találta Prudencio
Aguilart. De két héttel azután, hogy José Arcadio Buendíát bevitték az ágyába, Prudencio
Aguilar egy éjjel valamelyik közbülső szobában érintette meg a vállát, s abban a hitben, hogy
a valóságos szobába jutott, örökre ott maradt. Másnap reggel, amikor Ursula reggelit vitt neki,
egy ember közeledett felé a tornácon. Apró, zömök ember volt fekete szövetruhában, óriási
fekete kalapja a szemébe húzva, s a szeme néma volt. „Istenem - mondta magában Ursula. -
Megesküdtem volna, hogy Melchiades az.“ A jövevény Cataure volt. Visitación öccse, aki
annak idején az álmatlansági kór elől menekült el a házból, és azóta sem hallották hírét.
Visitación megkérdezte, hogy mi szél hozta, s ő fennkölt nyelvükön ezt felelte: - A király temetésére jöttem.
Bementek José Arcadio Buendía szobájába, rázni kezdték teljes erőből, a fülébe kiabáltak,
tükröt tartottak az orra alá, de nem tudták felébreszteni. Kis idő múlva, amikor az asztalos