kellett meghemperegnie a dicsőség trágyájában, hogy majdnem negyvenéves késéssel
felfedezze az egyszerűség kiváltságait.
Hajnalban, a keserves virrasztástól meggyötörve, egy órával a kivégzés előtt bement a
kalodaszobába. - Öregem, vége a komédiának - mondta Gerineldo Márquez ezredesnek. -
Gyerünk innét, mielőtt a szúnyogok teljesen ki nem végeznek. - Gerineldo Márquez ezredes e
szavak hallatán nem tudta leplezni a megvetését.
- Nem, Aureliano - felelte. - Inkább legyek a föld alatt, mint hogy mészárosnak lássalak.
- Arra várhatsz - mondta Aureliano Buendía ezredes. - Bújj bele a cipődbe, és segíts
végezni ezzel a szar háborúval.
Amikor ezt mondta, még nem sejtette, hogy könnyebb egy háborút elkezdeni, mint
befejezni. Majdnem egyévi véres küzdelem kellett, hogy a kormánytól előnyös
békefeltételeket csikarjon ki a felkelőknek, s újabb egy év, amíg a híveit meggyőzte róla,
hogy a feltételeket el kell fogadni. Emberi ésszel felfoghatatlan végletekig jutott el a
kegyetlenségben, hogy megfékezze a saját tisztjeit, akik azért lázadtak fel ellene, mert nem
akarták áruba bocsátani a győzelmet: végül az ellenség erőinek segítségével verte le őket.
Soha nem volt olyan nagyszerű katona, mint ebben az időben. Az a tudat, hogy végre a
saját felszabadulásáért harcol, nem pedig elvont eszmékért és jelszavakért, amelyeket a
politikusok a körülményeknek megfelelően hol a színükre, hol a visszájukra fordítanak, forró
lelkesedéssel töltötte el. Gerineldo Márquez ezredes, aki akkora hittel és odaadással harcolt a
vereségért, mint korábban a győzelemért, a szemére vetette, hogy feleslegesen kockáztatja a
bőrét. - Ne aggódj - mosolygott Aureliano Buendía ezredes. - Sokkal nehezebb meghalni,
mint ahogy hiszik. - Az ő esetében valóban így volt. A bizonyosság, hogy életének utolsó
órája előre ki van jelölve, valami rejtélyes védettséggel, megszabott határidőig érvényes
halhatatlansággal ruházta fel; ennek birtokában sebezhetetlenül nézett szembe a háború
veszedelmeivel, és végül kivívhatta a vereséget, amely sokkal több küzdelmet, sokkal több
vért és sokkal nagyobb árat kívánt, mint a győzelem.
A háború csaknem két évtizede alatt sokszor hazalátogatott, de mindig csak sebbel-lobbal,
mindig nagy katonai kísérettel, mindig azzal a legendás dicsfénnyel, amely még Ursulára is
megtette a hatását - úgyhogy végül egészen idegenné vált. Legutóbb például, amikor
Macondóba jött, és három szeretőjével külön házba költözött, csak két-három alkalommal járt
otthon, ha éppen időt tudott szakítani, hogy eleget tegyen a vacsorameghívásoknak. A szép
Remedios és az ikrek, akik a háború kellős közepén születtek, jóformán nem is ismerték.
Amaranta sehogy sem tudta összeegyeztetni a bátyja ifjúkori képét - mindig az aranyhalain
kalapált - e mitikus harcoséval, aki három méter távolságot iktat önmaga és az emberiség
közé. De amikor megtudták, hogy hamarosan elhallgatnak a fegyverek, és elgondolták, hogy
Aureliano Buendía ezredes ismét emberi lényként tér haza, s az övéi újra szeretetükbe
fogadhatják, a régóta szunnyadó családi érzelmek nagyobb erővel támadtak fel, mint valaha. - Végre - mondta Ursula - megint lesz férfi a háznál.
Amaranta sejtette meg elsőnek, hogy Aureliano Buendía ezredest örökre elvesztették. Egy
héttel a fegyverszünet előtt, amikor az ezredes testőri kíséret nélkül érkezett haza, mindössze
két mezítlábas tisztiszolgával, akik a tornácon lerakták az öszvérszerszámokat és a
versesládát, régi fejedelmi poggyászának egyetlen maradványát, Amaranta meglátta, amint a
varróműhely előtt elhaladt, és kikiabált neki. Aureliano Buendía ezredes szemmel láthatóan
erőlködött, hogy felismerje. - Amaranta vagyok - mondta a húga vidáman, a viszontlátás örömével, és eléje tartotta
feketébe pólyált kezét. - Nézd!
Aureliano Buendía ezredes arcán ugyanaz a mosoly futott át, mint amikor először látta
Amarantát a bepólyált kezével, azon a réges-régi reggelen, mikor halálra ítélve érkezett
Macondóba. - Szörnyű! - mondta. - Hogy múlik az idő!