Gabriel García Márquez - Száz év magány

(BlackTrush) #1

A szép Remedios valójában nem is evilági lény volt. Nagy kamaszlány korában is Irgalmas
Szent Zsófiának kellett mosdatnia és öltöztetnie, és később, amikor már egyedül is
elboldogult, vigyáznia kellett rá, nehogy egy pálcikával állatokat mázoljon a falra az
ürülékéből. Húszéves volt már, de se írni-olvasni, se evőeszközzel bánni nem tudott, és
meztelenül járkált a házban, mert a természetével nem fért össze semmiféle formaság. Amikor
az őrség ifjú kapitánya szerelmet vallott neki, naivul visszautasította, megriadva a léhaságától.



  • Képzeld, milyen gügye - mondta Amarantának. - Azt mondja, én leszek a halála, mintha
    csak valamiféle bélcsavarodás volnék. - Amikor a kapitányt csakugyan holtan találták az
    ablaka alatt, a szép Remedios igazolva látta első benyomását.

    • Na ugye - mondta. - Tisztára gügye volt.
      Mintha valami emésztő éleslátással a dolgok valóságának mélyére tudott volna hatolni, túl
      minden külső formán. Aureliano Buendía ezredes legalábbis így vélekedett, és egyáltalán nem
      tartotta gyengeelméjűnek, mint a többiek, sőt éppen ellenkezőleg. - Olyan, mintha húszévi
      katonáskodásból jött volna vissza - szokta mondani róla. Ursula a maga részéről hálát adott az
      Istennek, hogy családját egy kivételesen tiszta lénnyel jutalmazta meg, de ugyanakkor
      nyugtalanította is a lány szépsége, mert ellentmondást érzett benne, ördögi kelepcét az
      ártatlanság kellős közepén. Ezért határozta el, hogy távol tartja a világtól, és megóvja minden
      földi kísértéstől, nem is sejtve, hogy a szép Remedios már magzat kora óta védve van minden
      fertőzéssel szemben. Álmában sem gondolt rá, hogy a farsangi tombolák közepette
      szépségkirálynővé választhatják. De Második Aureliano mindenáron tigrisnek akart öltözni,
      és egyszer hazacipelte Antonio Isabel atyát, hogy győzze meg Ursulát: a karnevál nem
      pogány ünnep, hanem katolikus hagyomány. Engedve a rábeszélésnek, Ursula végül is
      kénytelen-kelletlen beleegyezett a koronázásba.
      Az a hír, hogy Remedios Buendía lesz az ünnepség királynője, órák alatt átlépte a lápvidék
      határait, és távoli tartományokba is eljutott, ahol ugyan mit sem tudtak roppant sugarú
      szépségéről, de mégis aggódni kezdtek, mert a vezetéknevét még mindig a felforgatás
      jelképének érezték. Aggodalmuk alaptalan volt. Ez idő tájt senki sem lehetett volna
      ártalmatlanabb, mint a megöregedett és kiábrándult Aureliano Buendía ezredes, aki lassanként
      minden kapcsolatát elvesztette a nemzeti valósággal. Bezárkózott a műhelyébe, s csupán az
      aranyhalak árusítása fűzte a külvilághoz. Egy leszerelt katona, aki a béke első napjaiban a ház
      őrségéhez tartozott, járta velük a lápvidék falvait, s pénzzel és hírekkel tért vissza. A
      konzervatív kormány, mesélte, a liberálisok támogatásával naptárreformot készít elő, hogy
      minden elnök száz évig maradhasson hatalmon. S hogy végre aláírták a Szentszékkel a
      konkordátumot, és egy bíboros érkezett Rómából gyémántos koronával, színarany trónon, és a
      liberális miniszterek térden állva fényképeztették le magukat, amint csókkal illetik a gyűrűjét.
      Meg hogy a fővárosban vendégszereplő spanyol társulat primadonnáját egy álarcos banda
      elrabolta az öltözőjéből, és a következő vasárnap meztelenül táncolt a köztársasági elnök
      nyaralójában. - Hagyd a politikát - mondta az ezredes. - Nekünk az a dolgunk, hogy a
      halacskákat áruljuk. - Ursula jót nevetett, amikor a fülébe jutott, hogy az ezredest állítólag
      azért nem érdekli az ország sorsa, mert az ötvösséggel agyonkeresi magát. Félelmetes
      gyakorlati érzékével nem tudta felfogni, mi az üzlet abban, hogy az ezredes aranytallérokra
      cseréli az aranyhalakat, azután az aranytallérokból halakat csinál, és így tovább a
      végtelenségig, úgyhogy minél többet ad el, annál többet kell dolgoznia egy rettenetes, örök
      körforgás kényszerében. De az ezredest nem az üzlet, hanem a munka érdekelte. A pikkelyek
      megmintázása, a parányi rubinok beillesztése a szemek üregébe, a kopoltyúlemezkék
      kicsiszolása és az uszonyok felrakása annyira lekötötte, hogy a háború okozta
      kiábrándulásnak már nem maradt hely. Az aprólékos munka olyan mohó figyelmet követelt,
      hogy rövid idő alatt többet öregedett, mint a háború hosszú éveiben; a sok görnyedéstől
      meghajlott a gerince, és a parányi részecskék kidolgozásában megromlott a látása, de a
      megfeszített figyelem nagy lelki békével kárpótolta. Háborús üggyel akkor foglalkozott



Free download pdf