utoljára, amikor a két párt veteránjainak egy vegyes csoportja azzal a kéréssel fordult hozzá,
hogy segítsen kiharcolni az örökösen ígérgetett, de soha meg nem érkező nyugdíjakat. -
Verjék ki a fejükből - mondta. - Én önként lemondtam róla, mert meg akartam kímélni
magam attól a gyötrelemtől, hogy halálomig a nyugdíjat várjam. - Gerineldo Márquez ezredes
eleinte minden alkonyatkor meglátogatta, kiültek a ház kapujába, és a múltat idézgették. De
Amarantában elviselhetetlen emlékeket támasztott fel a megfáradt ember, akit a kopaszodás
az idő előtti öregség szakadékába taszított, és addig gyötörte mindenféle igazságtalan
ürüggyel, míg aztán már csak kivételes alkalmakkor jött el, s miután a paralízis ágynak
döntötte, végleg elmaradt. A szótlan, csendes Aureliano Buendía ezredes, aki mit sem érzett a
házat megrázkódtató új életerő szeléből, kezdte megsejteni, hogy a jó öregkor nem más, mint
tisztességes szerződés a magánnyal. Hajnali ötkor kelt, könnyű éjszakai álom után, a
konyhában felhajtotta az örökös cukor nélküli kávét, egész nap bezárkózott a műhelybe, majd
délután négykor egy zsámolyt húzva maga után, végigment a tornácon, észre sem véve a
rózsák lángolását, a délután ragyogását és a szoborrá dermedt Amarantát, akinek estefelé
olyan hallhatóan sustorgott a búbánata, mint egy levesesfazék, és kiült az utcai kapuba, amíg
a szúnyogok hagyták. Olykor akadt egy-egy ember, aki elég bátor volt hozzá, hogy
megzavarja a magányát.
- Hogy vagyunk, ezredes úr? - szóltak oda az utcáról.
- Megvagyok - felelte az ezredes. - Várom a halottas kocsimat.
Így hát teljesen alaptalan volt az aggodalom, amikor a neve közszájon kezdett forogni a
szép Remedios megkoronázása alkalmából. Mégis sokan nyugtalankodtak. Macondo népe a
közelgő tragédiáról mit sem sejtve, lármás, kirobbanó jókedvvel nyüzsgött a főtéren. A
farsangi téboly a tetőpontjára hágott, Második Aurelianónak megvalósult az álma;
tigrismezben s a bömböléstől berekedve, boldogan kószált a féktelen tömegben, amikor a
mocsár felőli úton egy csomó maskara tűnt fel, közöttük pedig aranyozott hordszéken egy
olyan elbűvölő nő, hogy a képzelet sem teremthetett volna különbet. Macondo békés
lakossága egy pillanatra levette a maszkokat, hogy jobban láthassa a smaragdkoronás és
hermelinpalástos, tündöklő lényt, akiből valódi méltóság áradt, nem csupán a csillám- és
papírdíszek fensége. Volt, aki kellő éleslátással provokációt gyanított a dologban, de Második
Aureliano egy szempillantás alatt véget vetett a döbbenetnek, a jövevényeket
díszvendégeknek nyilvánította, és salamoni bölcsességgel közös trónra ültette a szép
Remediost és a betolakodott királynőt. A beduinnak öltözött idegenek éjfélig maguk is részt
vettek az általános tombolásban, sőt még fokozták is azt a cigányok művészetére emlékeztető
pompás tűzijátékokkal és akrobata-mutatványokkal. Aztán a nagy őrjöngésben valaki egyszer
csak felborította a kényes egyensúlyt. - Éljen a liberális párt! - kiáltotta. - Éljen Aureliano Buendía ezredes!
A tűzijáték fényeit túllángolta az eldördülő puskák torkolattüze, rémült kiáltások nyomták
el a zeneszót, s a mámor pánikba fulladt. Sokan még évek múlva is állították, hogy a
betolakodott királynő testőrsége a reguláris hadsereg egy csapata volt, s a katonák szolgálati
puskákat rejtegettek pazar dzsilabájuk alatt. A kormány egy rendkívüli közleményben
visszautasította a vádat, s a véres epizód ügyében szigorú nyomozást ígért. De az igazság soha
nem derült ki, és megmaradt az a feltevés, hogy a királynő testőrsége minden provokáció
nélkül fegyvert rántott, és a parancsnok jeladására irgalmatlanul lőni kezdte a tömeget.
Amikor helyreállt a nyugalom, az utolsó álbeduin is eltűnt a faluból, a téren pedig holtan vagy
sebesülten hevert kilenc bajazzó, négy kolombina, tizenhét kártyakirály, egy ördög, három
zenész, két francia pair és három japán császárnő. A pánik zűrzavarában Második José
Arcadiónak sikerült biztonságba helyeznie a szép Remediost, Második Aureliano pedig
karjában vitte haza a betolakodott királynőt, akinek rongyokban lógott a ruhája, és csupa vér
volt a hermelinpalástja. Fernanda del Carpiónak hívták. Az ország ötezer legszebb lánya
közül őt választották meg a legeslegszebbnek, és azzal az ígérettel hozták Macondóba, hogy