A valószínűsíthető válaszok és a jelenlegi valóság közötti szakadék magyarázza a jelenlegi
brit politikát. Szomorúan ironikus, hogy míg Szíriában az al-Kaida veteránok által vezetett
pragmatikus, posztideológiai kormányzás kialakulni látszik, addig Nagy-Britanniát még
mindig a zelóták titkos folyamatai és ideológiai fixációi irányítják.
Ahogy Franciaországban és Németországban, amelyet a baloldali-liberalizmus
utolsó ideológiai görcse tett kormányozhatatlanná, a brit politikát az elkövetkező
évtizedekben a tömeges bevándorlás és annak következményei mint erkölcsi öncél -
az utolsó feloldhatatlan elv, amikor minden más célt és törekvést feladtak - iránti teljes
elkötelezettség fogja meghatározni.
A 2020-as évek európai politikája nagyrészt annak a terméke, hogy a biztonságos,
rendezett társadalmak hirtelen már nem azzá válnak - vagyis se nem biztonságosak,
se nem rendezettek - ; az amerikaiak, akik hozzászoktak ehhez az életmódhoz, azt
gondolják, hogy mi szemérmesek vagyunk emiatt; az európai progresszívek pedig,
akik teljes mértékben amerikai agyú provinciálisok, inkább a birodalmi metropoliszból
veszik a társadalmi jeleket, mint a saját megélt tapasztalataikból.
Most mégis azt a liberális érvet kell megvédeni, hogy egy ilyen drámai és társadalmilag
bomlasztó lépés természetes és kívánatos - a pragmatikus érv egyszerűen az, hogy a
kísérletet már kipróbálták, és - mint sokan figyelmeztettek - az durván kudarcot vallott.
Lassan, majd hirtelen a progresszívek marginális reakciósokká váltak, a disszidens jobboldal
pedig értelmes pragmatikusokká.
A brit új jobboldal alapvető követelése, amelyből a Konzervatív Párt és a vele
szövetséges gondolkodói gondolkodás mostanra egyre inkább lecsúszik, a
kilencvenes évek elejének Nagy-Britanniájához való visszatérés:egy kemény visszaállítás, hogy kijavítsuk a rendszerbe újonnan beírt rossz
kódolást.