(Csupán azért írtam le ezeket a számokat, hogy el lehessen képzelni,
milyen hatalmas csillagunk, bár magam elképzelni sem tudom, hát,
még ha arra gondolok, hogy a Cannis Majoris mérete
egymilliószorosa napunkénak!)
Maga a fúzió több lépcsős, és bonyolult, de leegyszerűsítve valami
ilyesmi: először is, hiába a több millió fokos hő, az elektromos gátat
nem olyan egyszerű kicselezni. Különben is, ha annyira egyszerű és
gyors lenne, a nap egyszerre héliummá égeti a hidrogént, és jobb
esetben még, mint egy kozmikus hidrogénbomba fel is robban,
mondjuk egy perc alatt. Ez nekünk, és úgy az egész bolygó
családunknak nem lett volna jó. Tehát, ahhoz, hogy két magányos
proton egyesüljön a fúzió első lépéseként, először is majdnem (99,9
%) pontosan szemből kell ütközniük, máskülönben simán lepattannak
egymásról. Aztán a sebesség, Amennyiben nem lépnek át egy
bizonyos határt, megint csak lepattannak egymásról. De még ez sem
lenne elég. Amikor minden feltétel megfelel a fúzióhoz, fellép az
úgynevezett alagúthatás. Ez olyan a két részecske között, mint amikor
két hegymászó közül az, aki felért az emelkedőn megfordul, és
kinyújtja a kezét a társának, hogy magához húzva felsegítse azt. Az
elektromos gát szempontjából pedig úgy néz ki a dolog, hogy az egyik
pillanatban még az elektromos gát külső oldalán van a részecske, míg
a másik pillanatban már annak túloldalán. Azaz, mintha alagutat
„fúrt” volna, és átbújt volna azon!
Ennyi feltétel mellett két proton fúziója átlagban tizennégy milliárd
évente következik be. Csakhogy a részecskék hatalmas mennyisége
miatt ez folyamatosan zajlik a Nap belsejében!