Nagyvilág 1966-2

(^822) BIRAGO DIOP

— Itt van — válaszolta Awa, azzal felemelte a fedőt, és beleszúrt a húsba.

— Tedd vissza a fedőt, és éleszd fel a tüzet — rendelkezett Mór Lame.

Laméne-ban mindenki buzgó hivő volt, egyetlen felnőtt sem mulasztott el egyetlen

imádságot sem. Így Moussa nagyon meglepődött, hogy a yor-yor-on, a reggeli imán

Mór Lame-nak, kunyhótestvérének a nyomát se látta. — Mór Lame hajnalban haza­

vitte húsrészét és bezárkózott — világosították fel.

Moussa megesküdött, hogy enni fog abból a húsból. Odament, és bekopogtatott

annak a férfinak az ajtaján, aki közelebb állt hozzá, mint a testvére.

A „kunyhó-testvér” kötelék erősebb a testvéri szeretetnél, zsarnokibb az apai sze­

retetnél, s azt, aki méltó a férfi névre, olyan kötelességeknek, törvényeknek veti alá,

melyek megszegése általános megvetésnek teszi ki az illetőt. Tizenkét éves korban két

fiú fatönkön összevegyíti nemi szervének vérét egy hűvös hajnalon. Együtt éneklik

a varázséneket és a beavatási éneket, ugyanazon szenvedéseket tűrve. Ugyanabból

a lopótökhéjból ugyanazokat a pompás vagy undorító fogásokat eszik, egyszóval egy-

időben avatják férfivá őket, ugyanabban a kunyhóban, ugyanabban a m’barban. Ez

a kötelék a fiút egész életére a másik vágyainak rabszolgájává, szükségleteinek kielé­

gítőjévé, gondjainak hordozójává teszi, mindenkivel szemben — ha kell apával, anyá­

val, nagybácsival és testvérekkel szemben is.

Moussa ezzel a Mór Lame-ot terhelő szokásjoggal és tradícióval most, a húsosztó

napon élni, sőt visszaélni akart.

— Nem fogja egyedül megenni azt a csontot, nélkülem nem fogja megenni —

hajtogatta magában —, miközben egyre erősebben kopogtatott Mór Lame kapuján,

s kunyhóban rejtőzködő bátyját szólítgatta.

— Mór Lame, én vagyok itt, Moussa, a te több-mint-bátyád, kunyhó-testvéred.

Engedj be!

Mór Lamé hallva a kopogtatást meg a hívást, gyorsan felállt, és megkérdezte:

— Hol a csont?

— A fazékban.

— Puhul?

Awa felemelte a fedőt és beleszúrt a húsba:

— Puhul.

— Tedd vissza a fedőt, éleszd fel a tüzet, aztán menj és zárd be az ajtót — pa­

rancsolta a férj, és felvett egy gyékényszőnyeget.

Kiment, leterítette a gyékényt az udvar közepére, a tűzvirágfa árnyékába, és ajtót

nyitott Moussának.

Az egyik üdvözlése baráti és örömteli volt, míg a másiké kelletlen dörmögés,

melyhez olyan morcos arc járult, mint amilyen morcos a hajnal levegőjének kitett

csupasz far. Nem illik az ajtót bezárni mások orra előtt, legkevésbé egy kunyhó-testvér

előtt. Moussa belépett hát, és elnyúlt Mór Lame mellett, kinek feje Awa egyik comb­

ján nyugodott.

Talán nem is lehetett volna a madarak fecsegésén — különösen a papagájok riká­

csoló és zsémbes hangján — kívül egyebet hallani, ha Moussa egymaga nem vállalja

kifogyhatatlan szóbőséggel a beszédet. Beszélt az ország dolgairól, egyik emberről meg

a másikról, ifjúságuk szép idejéről, felelevenítette közös kunyhó-testvéri emlékeiket,

hogy finoman figyelmeztesse Mór Lame-ot kötelességére, ha véletlenül elfelejtette

volna, vagy kedve volna elhanyagolni. Mór Lame-nak természetesen ezen a napon

nemigen volt beszélhetnékje, csak „igen”, „nem”, „talán”, „néha”; vagy „Allah”-val

válaszolt, s leggyakrabban azzal a morgással, amely üdvözlése javát is kitette.

A tűzvirágfa árnyéka egyre jobban keskenyedett, és a két kunyhó-testvér lábát

perzselni kezdte a nap heve. Mór Lame intett feleségének. Awa odahajolt hozzá, 6 meg

a fülébe súgta:

— Hol a csont?

— A fazékban.

— Megpuhult?