Nagyvilág 1966-2

A CSONT^823

Awa fölkelt, bement a kunyhóba, felemelte a fazék födelét, beleszúrt a húsba,

lefödte a fazekat, és visszajött. Leült, majd közölte férjével:

— Megpuhult...

A delelő nap egy ideig tétovázott, visszatérjen-e a délelőtt megtett útra, vagy

tovább haladjon, aztán lefelé indult mégis, nyugati irányban. A tűzvirágfa árnyéka

kelet felé nyúlt, a müezzin Tisbar imájára szólított. Mór Lame és Moussa — Awa jó­

val mögöttük — imádkozni kezdett, köszöntötték őrangyalukat, Isten kegyelmét és

bűneik bocsánatát kérték, majd újból leheveredtek a tűzvirágfa árnyékába, mely még

mindig kelet felé nyúlt.

Még egy fohász, majd Izah imája. A nap kifáradt a gyaloglásban, és lefeküdt.

Mór Lame közvetlenül az utolsó térdhajtás után félrehívta feleségét, és megkérdezte:

— Hol a csont?

— Bent van.

— Megpuhult?

Awa a kunyhóba ment, majd visszatért:

— Megpuhult.

— Ez a Moussa, ez a kutya nem akar elmenni — mondta a férj nagyon halkan,

de annál dühösebben. — Én most beteg leszek. — Ahogy mondta, úgy is tett. Hirtelen

összeesett, izzadni kezdett, mint a tamarindfa árnyékába tett vízzel teli korsó, és úgy

reszketett, mint a forrni készülő tej. Moussa segítségével — aki mint igazi kunyhó­

testvér rendkívül szánakozott Mór Lame fájdalmai miatt — Awa bevitte férjét a má­

sik kunyhóba, nem abba, amelyikben a hús Totyogott.

Mór Lame nyögött, borzongott és izzadt, miközben felesége az ágya fejénél,

kunyhó-testvére pedig a lábánál üldögélt. Így érkezett el az éjfél. Alig hallható, gyönge

hangon kérdezte feleségétől:

— Hol a csont?

— A fazékban.

— Megpuhult?

— Meg.

— Hagyd bent. Ez a kutya nem akar mozdulni. Asszony, én meghalok. Így aztán

csak el kell neki menni. •

Ahogy mondta, úgy is tett. Halottnak tettette magát, kinyúlt, mint egy merev

hulla. Felesége jajveszékelt, arcát karmolászta, s végül így szólt Moussához:

— Moussa, Moussa, kunyhó-testvéred halott, menj, hívd ide Serignét, a Marabutot

és a falu népét.

— Azt már nem — mondta emez —, sem kunyhó-testvéremet nem hagyhatom el

ebben az órában, sem téged nem hagyhatlak egyedül egy halottal. A föld még ki sem

hűlt, az első kakas még meg sem szólalt, nem riaszthatom fel a falut. Egyedül virrasz-

tunk, hiszen kettőnk kötelessége ez, akik a legkedvesebbek voltunk neki. Ha fölkel

a nap, az asszonyok erre fognak menni a kúthoz, őket bízzuk meg, hogy értesítsék

a falu népét.

És Moussa újra a holttest lábához telepedett, Awa pedig a fejéhez. A föld kihűlt.

Az első kakas megszólalt. A nap kibújt házából. Az asszonyok a kúthoz mentek, el­

haladva Mór Lame háza előtt. A szokatlan csend feltűnt nekik. Beléptek hát a házba,

és értesültek Mór Lame haláláról. Mint a forgószél terjedt el a hír Laméne-ben.

Serigne, a marabut és Lamene fontosabb emberei elözönlötték a házat. Awa férje

füléhez hajolt, úgy suttogta:

— Mór, a dolog komolyra fordult. Itt az egész falu a házban, hogy megmossanak,

halotti lepelbe burkoljanak, és eltemessenek.

— Hol van Moussa? — kérdezte egy szuszra Mór Lame holtteste.

— Itt van.

— Hol a csont?

— A fazékban.

— Megpuhult?

— Meg.

— Hát akkor mossanak meg — rendelkezett Mór Lame.