828 BEPPE FENOGLIO
szabták volna. Ám e kis tér nyitott oldaláról a tekintet hosszú-hosszú völgy
katlanba szállt alá, a völgyet a nyár legszebb színei díszítették s a távolban egy
város zárta le: nem lehetett más, csak Álba, a maga vörös háztető-tömegével,
amely a távolságon és a hőségen át úgy lüktetett, mint a tűzön olvadó pe
csétviasz.A nőnek félre kellett húzódnia a garázsnak használt kapualjba faroló busz
elől, s ezen az új ponton közéje és a táj közé került Toni.
Már belebújt a zakójába és megigazította gallérja alatt az izzadság-felfogó
kendőt. És Agnellóra gondolt, meg arra, hogy minden ember mindig a többiek
kezében van. Valaki véletlenül roppant fontos dolgokat tud meg, amelyektől
egy ember egész élete függ, s amelyeket elhallgatni nem járna számára semmi
féle károsodással, de nem, ő megy és meséli széltiben-hosszában, csak azért,
hogy adhassa a jól tájékozottat, aki még azt is tudja, mi történik a messze tá
volban. Épp Agnello hiányzott neki. De Toniban több volt a keserűség, mint a
düh: így akarta a végzet.
A nő látta gyötrődő arcát, s hogy felderítse kissé, megkérdezte: — Most
melyik villamosra szállunk?Toni odalépett hozzá és komoly beszédbe kezdett: — Ide figyelj, te nem
ismered még a bátyámat. Nem fösvény ő, vagyishogy az, de szükségből, nem
pedig természettől. Mi ketten ott töltünk majd nála pár napot, és ott eszünk
naponta négyszer. Azt gondolom, csináljuk így: spóroljunk meg neki egy étke
zést, ebédeljünk most itt Rodellóban, rögtönözzünk valami olyasmit, mint oda-
fönn Chieriben, tavaly nyáron.A nő rögtön beleegyezett, amúgyis rémítette a gondolat, hogy a déli hőség
ben másszák meg a dombra vezető utat, s örömest követte Tónit a vendéglő
irányába. Ott azonban ajtót-ablakot bedeszkázva találtak, s a cégtáblát két rá
szögezett lécdarab takarta el. A nő kuncogott: — Nem lett volna gyorsabb egy
kátránycsíkkal átmázolni?A férfi nem válaszolt, egészen megzavarta ez az újdonság, a bezárt ven
déglő, s erősen törte a fejét, hogyan s mikor szüntethették meg az üzletet Boni-
nóék, s mi történhetett velük. Átmentek a másikba, a Montecarlo vendéglőbe.
Az ólomnehéz ajtófüggönyt félrehajtva árnyas helyiségbe jutottak. Két
kisgyereket és egy csapat legyet riasztottak fel: vissza csak a legyek tértek.
Jött a tulajdonosnő, nem ismerte meg Tónit, és Toni nem is akarta, hogy rá
ismerjen, sőt olyan hangon kezdett rendelkezni, hogy társnője elcsodálkozott;
de aztán megértette: hiszen Torinóban mindig csak engedelmeskednie kell. A
gazdasszony, mielőtt kiment, elnézésüket kérte a legyekért; alig félórája ren
dezett nagy hajtóvadászatot utánuk, de hiába, nincs mit tenni ezek ellen az
átkozottak ellen.Fal melletti asztalhoz ültek, a Velencei Mórt ábrázoló kép és egy gyufa
gyújtásra szolgáló dörzspapír-négyzetecske alá. A szomszédos dohányárudéból
csípős, de nem kellemetlen szag áradt be.A gazdasszony szép tisztán megterített, s ők pohárszám itták a kútvizet,
hallgatagon, mindkettő a maga gondolataiba merülve és azzal a kívánsággal,
hogy ne kelljen megosztania őket. A nő Toni bátyját próbálta elképzelni,
elérkezettnek látván az időt, hogy egy kicsit foglalkozzék vele. Toni mintha
különösképp tartott volna ettől a fivértől, a tiszteletnek azonban nem sok köze
lehetett a dologhoz. Már-már kérdezősködni akart felőle, de abban a pillanat
ban hozott be szalámit és vajat a gazdasszony.