(^830) BEPPE FENOGLIO
embernek gyilkolhatnékja támad: — Mondd, hogy -nem az, ha képes vagy rá,
mondd, hogy másfajta nő, hogy hasonló az én Rinámhoz.Igenis másfajta nő, még akkor is, ha Pietrónak az ellenkezőjét súgták be,
tudja ám, hogy ki köpött el mindent, és jó lesz, ha Agnello vigyáz magára.
Pietro azonban: — És meg akarod ölni Agnellót, amiért lelkiismereti kötelessé
gének érezte, hogy figyelmeztessen, engem, aki a bátyád vagyok?Agnello falujukbéli volt, a falu legélelmesebb kereskedője, s Torinóban
üzletelt, ahová hetenként kétszer kocsizott be kis teherautóján; és mindig a
Szarvasban étkezett, éppen ott, ahová a férfiakkal járt a lány, mielőtt Tónit
megismerte, ha „házon kívül” töltött egy-egy félhónapot.
— Szerencse, hogy anyánk meghalt és eltemetve fekszik ott, ahol ma
láttuk, mert ő a megalázottak közül való volt — mondta még Pietro, és Toni
akkor elfutott. Megszökött, nehogy vért ontson, nehogy holtra rémítse a sógor
nőjét, aki nyúlként remegve, összekulcsolt kezekkel lapult a sarokban.Odakintről, de a mélyből és messziről, most motorberregés hallatszott, majd
a dugattyúk ütemes dohogása. Toni élénken kapta fel a fejét, s megkérdezte
az éppen tányért váltó gazdasszonytól: — Hol verik?
— A Cornatinál. Járatják már elmúlt éjszaka óta.Toni megmagyarázta társnőjének: — Csépelik a búzát. Ez volt az én mes
terségem is. Két betakarítást csináltam végig a bossolascói Protto cséplőgépé
vel. Mindig a zsákoláshoz osztottak be, csuklyát hordtam, akár egy bandita.
— Csuklyát hordtál?
— Hát a por miatt, nem?— Jópár mesterséget végigpróbáltál — mondta a nő szomorú mosollyal.
Toni már csaknem kimondta: — Bár végigpróbáltál volna te is annyit,
csak azt az egyet ne — de ezúttal visszatartotta magát, s áldozata annyira meg
hatotta, hogy így szólt: — Most szép vagy.
— Mi?
— Reggel, a vonatban meg a buszon, nem voltál ilyen szép. Fáradt volt az
arcod, akárha poros lett volna.
Két óra felé járhatott, amikor kijöttek a vendéglőből, s a falut ismét át
szelve rátértek a gyöngyperje közt vezető ösvényre, ahonnan a könnyű szél
szemerkélő eső neszét csalta ki. A hőség azonban nagy volt, s a nő lábát szem
pillantás alatt bokáig lepte a por, nem is beszélve Toninak a Via Roma-beli
ünnepi korzózásra való fekete lakkcipőjéről.
A nő kevéssel előtte haladt, s minduntalan vissza-visszafordulva sorra kér
dezte a dombokon felbukkanó falvak nevét; táskáját hátradugott két kezébe
fogta, lépésenként ráütődött, olyan volt, mint, egy iskoláslány. A férfi meg
állt egy szedresnél és megkérdezte, akar-e szedret. — Nem, inkább gyere ide
mellém, és mondd el, mire gondolsz.
Toninak a bátyján járt az esze, de azt mondta: — Arra, hányszor is tettem
meg ezt az utat. Különösen az ünnepnapokon, mikor Rodellóból jöttem haza,
labdajáték-nézés után. De az mindig sokkal későbben volt, akkor kezdtek rá
a tücskök.