(^832) BEPPE FENOGLIO
a ház meg a völgy kövei. Szemére húzott sapkája úgy ékelődött a bőrébe,
mintha születésétől fogva viselné; nadrágját jóval a köldöke alatt szíjazta össze.Futó pillantást vetett a nőre, Toninak szóló üdvözlésül kurtán megbiccen
tette a fejét.Toni szólalt meg: — Hát itt volnánk. Rina? És a kis Anna?
— Litániára mentek.
— Velük mehettél volna te is, mikor láttad, hogy késünk.
— Tudtam, hogy megjössz.
— Ha nem látnád, ketten vagyunk.
Pietro ekkor mély lélegzetet vett, majd így szólt: — Örülök, hogy Rina és
Anna vecsernyén vannak. És meghagytam, hogy utána az anyósomhoz men
jenek. Végtére mégis elhoztad.A nő érezte, hogy Toni karja megduzzad, mint a felfújt tömlő. És a hangja
már süvített, mikor azt mondta: — Persze, hogy elhoztam, nézze csak meg az
öregeim házát — s vele együtt a ház felé lépett. Pietro azonban megállította
őket, mondván: — Rendben van, ez itt az öregeid háza, és te be is jössz és gaz
dának érezheted magad. De ő kint marad az udvaron.— Ö bejön velem együtt. Ha nem is a feleségem még, te azért tekintsd
annak, mert mihelyt lehet, összeházasodunk.Pietro az ajtóhoz hátrált. — Te igen, ő nem. Majd éppen ő, a nagyváros
szennye. Maradjon csak az udvaron, már az is több, mint sok.
Közben megfordult, s most magára húzta az ajtót, de lassan, mintha bíznék
Toni mozdulatlanságában. De Toni már pattant is, csak úgy repült az ajtóhoz,
még mialatt a másik csukta befelé, s mint valami gerendát, egész testét a nyí
lásba ékelte. A nő kiáltozni kezdett, de Toni nem is hallotta, kifelé forduló
arccal, szemét erősen összezárva nekifeszült, a bátyja pedig odabent engedett
egy kevéssé, bár szinte semmit, a reteszt azonban nem tolhatta rá.
A nő nem mert odaszaladni Tonihoz, hogy a vállába csimpaszkodjék, hát
csak messziről kiabálta: — Hagyd el, Toni, gyere innét, nekem igazán nem
fontos, menjünk azonnal vissza a mi Torinónkba! — Ám Toni maga is ordított,
nem hallhatta őt.
Azt ordította: — Nyisd ki, fattyúfajzat, nyisd ki, a ház az enyém is, aka
rom, hogy az asszonyom lássa. Nyisd ki! — Pietro meg bentről azt ordította,
hogy nem, hogy úgysem enged soha, végül elüvöltötte magát: — Elég legyen,
menj innét! Ne nyomakodj tovább, mert ha erőszakkal betörsz, megöllek!
— Úgy, szóval megölsz! Ha annyira eltökélted, hogy megölsz, miért nem
engedsz be? Te fattyú, hisz' amíg köztünk az ajtó, nem tudsz ám megölni.
Mindkettő hörögve zihált már, mígnem Toni megfeszítette minden erejét,
amire a másik nyilván hirtelen engedett, mert ellennyomás hiányában Toni
úgy süvített befelé, mint az ágyúgolyó. Az ajtószárny olyan lökést kapott, hogy
a faltól egy ujjnyira sem csapódott vissza, így aztán a nő mindent láthatott az
udvar közepéről, azt is, hogy Toni még meg sem állt lendületében s a bátyja
már ott volt mögötte a baltával és hátulról lesújtva úgy hasította ketté a fejét,
mintha egy szem dió lett volna.