(^834) BEPPE FENOGLIO
A bácsikám csak toporgott nagy mehetnékjében, de rögtön belehasított a
nagynéném fagyos hangja. — Fresia nem megy — közölte Piacidóval. — Fresia
nem ad ki két lírát azért, hogy elmenjen Gorzegnóba megnézni egy nagy sem
mit, meghogy esetleg a fejébe kapja az első eltévedt golyót.
Megszólalt az expedíció egyik tagja: — De hisz' behúzódunk a fák mögé.
Hadd jöjjön el az ura, ő végigcsinálta a háborút, sokmindent megmagyarázhat
nekünk.És egy másik: — Tudja-e, Fresia, ki irányítja az akciót? Az albai százados
tulajdon személyében. Ha nincs ott száz ember, hát nincsen egy se.
— Mit beszélsz százról? Lehetnek vagy kétszázan. Milleiimóból is kivonult
az egész csendőrség.
De a nénikém csak mondta a maga egyforma hangján: — Induljon, Placido,
ne vesztegesse itt az időt, mert bizony az én emberem ki nem teszi a lábát San
Benedettóból.Placido, aki ismerte a nagynénémet, indított. A bácsi levette kezét a kocsi
tetőről, és kiabálva megkérdezte: — De hát hol ugrasztották ki Gallesiót? Az
erdőben bujkált?— Ugyan! — felelték még gyorsan odabentről. — Hazament. Bezárkózott
a szénapajtába, és védekezik. Száz tölténye van, a Feisoglio-beli Barbarossa
adta el neki a puskaport meg a golyókat.Az autó elindult. Bácsikám odafordult a nagynénémhez és annyit mondott:
— Cafka! — de olyan hevesen, hogy a szóval együtt egy csomó bagó-sárga nyál
is kifröccsent a száján. A néni azonban nem fortyant föl, megszokott nyugal
mával válaszolta: — No hiszen, én gyalog járok be Albába, hogy a buszon meg
takarítsak két lírát, te meg képes lettél volna ugyanannyit kidobni, hogy végig-
nézhesd a Gallesio-féle cirkuszt.
Bement a házba, és mindjárt jött ki megint, hozta a reggelimet: két hal
formán hosszúkás és fakószínű kenyérszeletet, lekvár-szálkákkal megkenve.
Enni adott a bácsinak is, kalapnagyságú cipóhoz apró szalámivéget, amelyet ő
iszonyúan összevagdalt hatalmas hüvelykujjának támasztott. A néni még oda
szólt neki: — Aztán fölhasogatod a fát, és vizet hozol — azzal visszavonult.
Együtt ettünk és hessegettük a legyeket, a bácsi csámcsogva falt, mint az
ökör, és én szenvedtem tőle, mert akkoriban igen kényeske voltam, de aznap
reggel mégis nagyon tetszett nekem a mostoha-bácsikám, s határozottan mel
lette foglaltam állást. Megvolt még egészben az ezüsttallérom, amit anyámtól
kaptam elutazáskor; szívesen odaadtam volna neki azt a két lírát, ő meg a
gorzegnói események elbeszélésével fizette volna vissza — de sehogyse tudtam,
miképp ajánlhatnám föl neki. Különben is úgy tetszett, lemondott már az
egészről, bár időnként olyasféle hangot lökött ki a szájában levő falat mögül,
amely erősen emlékeztetett a nénivel szemben használt csúf szavajárására.Közben folyvást zengett-ropogott az ég, s kis idő múltán azt mondta a bá
csikám: — Nézd csak, hogy' védekezik, hogy' szembeszáll velük. De hisz' nagy
vadász volt ez a Gallesio. — Aztán fölegyenesedett, mert észrevette, hogy a
Gerbazzo tisztásain csapatostul vonulnak az emberek, méghozzá erőltetett me
netben, mintha kergetnék őket, s kétség sem fért hozzá, hogy valamennyien
Gorzegnóba, csata-nézőbe sietnek. A bácsi oly csüggedten ejtette le a kezét,
hogy kenyere a földre pottyant belőle.