A PUSKAROPOGÁS NAPJA 835
egyedül volt. Ezért nem is mentem el Piacidéval. Vége lehet az egésznek, ami
kor még félúton se vagyunk.Scolastica közeledett felénk, a postatisztnő; messze előtte járt hírnöke, a
tömény vizelet-szag, mely sosem cserélt bő szoknyájából áradt mindig. Odajött
és így szólt: — Maga, Fresia, aki végigcsinálta a nagy háborút, mondja meg
nekem: ezek csakugyan lövések?
Ujjnyi vastag szemüvegén félelmetes villanásokkal játszott a nap.
— Igen, Scolastica, Gallesio és a csendőrök lövései.Ebben a pillanatban ismét belehasított az égboltba a puskaropogás.
— Ó! — jajdult föl az öregasszony. — Sokáig fog ez még tartani?
— Remélem, sokáig — dörmögte a bácsi.Hátunk mögött felcsattant a nagynéném hangja. — No, te nyomorult, te
gonosztevő, hát te is Gallesiónak drukkolsz?
— No, te vén cafka, annak drukkolok, akinek akarok.Scolastica közbeszólt: — De hisz' kiirtotta a fél családját! És legfőképp,
megölte azt az áldott jó plébánost.A bácsikám fölkiáltott: — Azt aztán sokkal kevésbé sajnálom, mint a töb
bit. Ezek a disznó papok folyton csak hajtogatják: „Nézz ki a sarokra, ott a
mumus” — te meg hallgatsz rájuk, kihajolsz az ablakon, s ők élnek az alka
lommal, megdézsmálják mögötted a vagyont, és elcsábítják az asszonyt.
— Mocskosszájú! — rivallt rá a néni. — Megtiltom, hogy így beszélj a
papokról. Jusson eszedbe, hogy a feleséged olyan fiúnak az anyja, aki papnak
tanul.Scolastica már ügetett is elfele, akár egy elefánt, s a bácsikám utána szólt:
— Persze hogy odébb áll, ha egyszer ő volt a régi papunk barátnője.
A néni csaknem kikaparta a szemét. — Ne csinálj botrányt itt a gyerek
előtt! Eredj fát hasogatni, de fölhasogass vagy pár napra valót, ha már a te
gyilkos Gallesiód miatt nem küldhetlek ma ki a földre.
A bácsikám nekiindult, már köpte is a tenyerét, s ahogy eredtem volna a
nyomába, fagyos-szárazon rámszólt a néni: — Jaj neked, ha utána mégy!
Különben nyár végén örökre megrontott lélekkel kerülsz nekem vissza Albába,
anyád meg följön, és egyenkint tépdesi ki, valahány hajamszála csak van.
Keresd meg inkább Marcelle-t.Marcelle mamája az a Louisette asszony, aki San Benedettó-i létére ritka
szerencsével Montecarlóban ment férjhez; a kislány most nyaralt először édes
anyja falujában, melynek tüstént bájos rossz-szelleme lett, olyan kurta ruhács
kát viselt mindig, hogy a bugyogója féltenyérnyire kilátszott alóla, mígnem a
plébános szólt érte az anyjának, csakhogy amióta Montecarlóban élt, Louisette
asszony fittyet hányt a papokra. Énnekem Marcelle túlságosan temperamentu
mos volt, folytonosan uralkodott rajtam, és ölpercenkinl elismételte, hogy sz...,
meg makaróni. Nem lehetett hát valami nagy kedvem épp vele vesztegetni el
ezt a rendkívüli délelőttöt. Azért csak elmentem Marcelle-hez, mert a nagy-
nénémnek semmiben sem volt tanácsos ellentmondani, de szerencsémre Louisette
asszony kiszólt az ablakon, s közölte, hogy la petite. nincs otthon, apjával ment
Bossolascóba a Peugeot-n, azon a kocsin, melynek hegyes hűtőformáját annyira
komikusnak találtam.
Így aztán mehettem vissza a bácsikámhoz, hallottam is, ahogy csapdos a
baltával; attól tartva, hogy a nagynénim elkaphat, nem a ház előtt fordultam
be, hanem az öreg Braida cseresznyése felé kerültem, s a tekepályán keresztül
jutottam el a bácsihoz. Letelepedtem vele szemközt, némi távolságra a szilánkok
53*