(^836) BEPPE FENOGLIO
miatt, de nem olyan messze, hogy izzadságának csípős szagát ne érezzem. Azt
mondta: — Nem hallok jól a saját lármámtól. Lövöldöznek még Gorzegnóban?
— Igen.
— Szívós fickó ez a Gallesio — dünnyögte a foga közt.
Akkor megkérdeztem, miért puffantotta le Gallesio, akiket lepuffantott.
— Mert piszokul elbántak vele.
— Hogyhogy?
— Megkárosították.
— A plébános is?
— Még inkább, mint a többiek.
— Miben károsították meg?
— A vagyonban. Te kicsike vagy még ehhez, de a vagyoni kár az, ami meg
mérgezi az ember életét. — Abbahagyta a faaprítást, féllábával a tőkére tá
maszkodott, s a verítéket törölgette a homlokáról rozsdaszínű zsebkendővel. —
Gallesiónak nem mentek jól a dolgai, sohasem is mentek jól, túlságosan odavolt
a vadászatért, hogysem kellőképp gondozza a földjét. így aztán, hogy a nehéz
ségekből kiláboljon, kölcsönkért bizonyos összeget a bátyjától, fizetett is érte
olyan kamatot, amilyent egy zsidó se követelne. Annyi szent, Gallesio mondo
gatni kezdte a kocsmában: „Megelégelhetné már a bátyám, hogy éppen csak
velem csináljon jó üzleteket.” Sógornője meg, az a boszorka, tudván tudva,
hogy Gallesiónak nincs meg rá a módja, mindegyre uszítja a férjét, fizettesse
vissza a kölcsönpénzt, vagy ha az nem megy, kaparintsa meg tőle a szántót meg
a legelőt. Gallesio másképp már nem menekülhetett, csak ha hamarjában fele
ségül vesz egy bizonyos gorzegnói fehércselédet, akinek valami jószága is volt,
meg hajlott is Gallesio felé. Ügy gondolta, összeházasodnak, a hozományból
kifizeti a bátyját, tehermentesíti a birtokot, s azzal kész. A nő már-már ráállt,
de úgy gondolta, utolsónak még kikéri a plébános véleményét; tudod, milyen
a magányos fehérnép, a paptól kérdezi meg azt is, mennyi sót tegyen a levesbe.
Hát a plébános? Megy és csúfabbnál csúfabb dolgokat mond neki, a végsőkig
eltúlozza, ami kevés rosszat igaz lélekkel állítani lehetett Gallesióról, egyszóval
rémítő képet fest róla, és mindezt azért, mert megvolt ám a maga terve, vagyis
hogy a nő ne menjen sose férjhez, hanem majd hagyja vagyonát az egyházra.
Az pedig úgy hitt minden szavában, akár az Evangéliumban, és becsapta az
ajtaját Gallesio előtt. Akkor puffantotta le őket sorra Gallesio. A bátyját, amiért
elfelejtette, hogy a testvére, és csak arra emlékezett, hogy egy boszorkány
férje. Az unokaöccsét, mert végül is az látta volna hasznát az ő földjének. És
a plébánost a disznóságáért, a hamis tájékoztatással elkövetett csalásért.
Én akkor nem értettem éppenséggel mindent, de úgy véltem, valamiképp
azt szűrhetem le az egészből, hogy Gallesio nem is olyan nagyon gonosz.
— Különc ember, az biztos, de gonosznak nem gonosz.
— A néni azt mondja, igazsággal nevezik az újságok a gorzegnói őrültnek.
A bácsi szárazon fölnevetett. — Hogy Gallesio őrült? Mesélje azt az újság a
városiaknak. Kicsit izgága, de nem őrült.
Abban a pillanatban sasszememmel megláttam a vasúti bakter fiát, ahogy
a niellai lejtőről röpült lefelé versenykerékpárján, és kitaláltam, hogy Gorzegnó-
ból jön, biztosan valami szenzációs hírrel.
Rohanvást még odaérhetünk a főtérre, mikor Remo a pedálszíjait oldoz-
gatja. És rohantunk is, nem törődtünk vele, hogy a néni meglát, és szeme vil
lámaival agyonsújt az ablakból, s a bácsikám közben azt lihegte: — Ügy lehet,
meghalt és vége az egésznek. Hallod? — nem is lőnek már.