A PUSKAROPOGÁS NAPJA 837Akkor értünk a térre, a két templom közé, mikor Remo a földre tette a
lábát, s máris annyi ember rohanta meg, hogy levegőt se igen kaphatott. El
mondta, hogy Gallesio nem egész egy órával ezelőtt agyonlőtt egy csendőrt,
egyet az ostromlói tömegéből. Egyetlen golyó a homloka közepébe, ahogy már
ő szokta.
— Nápolyi volt — jelentette ki habozás nélkül, határozottan a bácsikám.Mire egy másik, némi torokköszörülés után: — Az is lehet, hogy a mi vidé
künkről való.
— Nem, nem, én mondom maguknak, hogy nápolyi — ismételte a nagy
bátyám.
Akárhogy is, a hír valamennyiünket lesújtott, s az emberek nagy ívben
szétszóródtak, magára hagyván Remót, aki mindhiába kérdezgette, ki fizet neki
egy pohár hűsítőt a fontos hírért cserébe.
Lassan visszaballagtunk, leültünk a ház lépcsőjére, s én megkérdeztem a
bácsit, honnét tudhatja olyan holtbiztosán, hogy az a csendőr délvidéki volt.
— Tíz közül kilenc — felelte —, tíz közül kilenc nápolyi. Belőlük áll az egész
csendőrség. — De a hangja mintha hirtelen megvénült volna, és ugyanúgy az
arca is. Végigsimította az állát, s ez olyan volt, mintha vasreszelékben kapa
rászna.
Hátunk mögött megjelent a néni, méghozzá annyira közel, hogy mind
ketten a fenekünkön éreztük a papucsa orrát, és azt mondta: — Szóval még
egy csendőrt is megölt.
— Hát aztán? — kérdezte az ura meg se fordulva, heveskedés nélkül. —
A harc az harc. Amazok ólommal lőnek rá, neki meg köpésekkel kéne vála
szolnia?
— Most aztán végképp befellegzett neki. Csendőrt ölni! Ugrott volna
inkább a Bormida valamelyik örvényébe, vagy kötötte volna föl magát a szárító
gerendájára. — És azután: — Félóra még ebédig. Közben leszedhetnéd a szakál
ladat.
— Nincs szombat este, hogy borotválkozzam.— Ne volnál csak az én emberem, ugyan érdekelne, hogy úgy nézel-e ki,
mint egy medve! — De nem erősködött tovább, fordult vissza a konyhába.Mármost nekem, hogy valamivel jobban el tudjam magamban rendezni
ezeket a nagyszabású eseményeket, szükségem lett volna némi ismeretre a
Gallesio faluját illetően, de nem mertem újból ráterelni a szót, hisz hallottam,
a bácsinak mennyi gorombaságot kell eltűrnie a nénitől Gallesio miatt. Köny-
nyen lehet, hogy már elege van belőle, s ha megint fölemlítem, valami csúnya
választ kapok, ö azonban még bátorított is, mikor egyszerre, félig-meddig sa
játmagának, azt dörmögte: — Állja a harcot, még egyre állja — s szemét a
Gorzegno fölötti égre emelte, amelyen most is szünet nélkül vágtázott ide-oda
a lövések visszhangja.