(^838) BEPPE FENOGLIO
nem terem meg már a fű sem. Szennyes, agyonmérgezett viz az, a velő is
megfagy benned tőle, hát még ha éjszaka, holdvilágnál látod. Ott van azután a
kastély, szintén az alsó részén, valamikor szebb lehetett még, mint a monesigliói,
de most omladozik már, a községtanács pedig a kisujj át se mozdítja érte.
Igen ám, csakhogy engem Gorzegno főként olyan minőségében érdekelt,
mint Gallesio faluja, megkérdeztem hát, ismeri-e a házat, amelyben most Gal-
lesio elsáncolta magát. Azt válaszolta, hogy nem, elment tán előtte ezerszer is,
de nem állíthatja, hogy tudja, melyik az.Aztán a nagynéném ebédelni hívott. A bácsi még le sem ült, máris kijelen
tette: — Máma bizony inkább ihatnékom van, mint ehetnékem.
— Itt van ni, az egész bor — emelte a fény felé nagynéném a flaskát.Előttünk az asztalon ott volt a zöldséges rántotta, szótlanul ettünk vagy
tíz percig, föl se néztünk a tányérból. És akkor egyszercsak kirobbant a bácsi
kám, én bizony nem számítottam rá, de talán még a néni sem. Akkorát vágott
öklével az asztalra, hogy a rázkódástól könyökömön éreztem a villamos ütést,
és fölordított: — Az ám, te asszony, te nem eresztesz el Gorzegnóba a két líra
miatt, a többi senki meg mehet, ahogy kedve tartja, nem tartozik számadással
a feleségének ...
— Mindössze csak a Gallesio csatáját megnézni? — A néni nem ijedt meg
egy csöppet se.
— Igen, mindössze csak azért. Hogyhogy? Olyan esemény az talán, amit
nem érdemes megnézni? Ha lemaradsz róla, lemaradtál egyszer s mindenkorra.
Nem ám a falu szentjének a nevenapja, egy ilyen esemény, mint ez a Gallesio-
féle is.— És ha bekapsz egy eltévedt golyót, hogy azt se tudod, kinek köszönd
meg?
— Nem kaptam be a háborúban sem.— Éppen azért, egyszer már megsegített a szerencse.
— Ugyan mit, szerencse — mondta a bácsi olyan élesen, ahogy sose hal
lottam még beszélni. — Életrevaló voltam, fiatal és életrevaló.
— Nem jelent az semmit. Ottmaradtak náladnál életrevalóbbak is. Gondolj
csak az én első uramra.
Akkor a bácsi fölegyenesedett, kilépett a lóca mellől és afféle tornamoz
dulatokat tett, mintha páros lábbal az asztal tetejére akarna pattanni; olyan
állapotban volt, hogy bármelyik pillanatban felnevethetett és megnevettethetett
bennünket is, vagy felüvölthetett, mint a farkas, és halálra rémíthetett minket.
— Az első ura! — ordította. — Még az első urát emlegeti! Asszony, Taricco
meg én ugyanabban a zászlóaljban voltunk, nekem ugyan nem jöhetsz a me
séiddel! Miféle golyót kapott a te első urad? Tariccónak a legelső ágyúlövéstől
olyan zenebona támadt a hasában, hogy úgy kellett elcipelnünk a kórházig, be
Tarcentóba, ó, hiszen nem újdonság neked ez a Tarcento! — és ott a kórházban
a hasmenéssel együtt kiadta a lelkét is. Ennyi az egész. A te első urad! Csak ne
kavard össze a dolgokat, én egészen másfajta ember vagyok, még ha csak azért
jöttél is hozzám, mert magad nem tudtál mit kezdeni a földeddel.Nagynéném már kezdettől fogva talpon volt, most a markomba nyomott
egy tucat cseresznyét és rám parancsolt, hogy kint egyem meg a tornácon. Ki
is mentem, és nem tudom, hogyan végződött a pörpatvar, tény, hogy jóidéig
civakodtak még.