A PUSKAROPOGÁS NAPJA 839sose veszekedtek volna, vagy legalábbis újból szent lett köztük a béke; a fogát
piszkálta egy elhasznált gyufaszállal.
A temetőhöz vezető út végén felbukkant Meca, az özvegyasszony; egyik
kezével a kecskéjét ösztökélte, másikkal a derekán megcsomózott kötője bugy
rát szorongatta. Imbolygó lépésekkel jött fölfelé, s mihelyt lőtávolságba ért,
rárikkantott a bácsikám: — Hé, Meca, miféle pokolbéli férfival volt, hogy
ilyen kajlán jár?
— Aztán Feisoglio rétjei felé bökött: — Gallesio csinálja ezt az égiháborút?
Amaz föl se vette. — Jó oka van tréfálni, Fresia, hisz' máma nem dolgozik.
— Ö hát. Ö meg a csendőrök.
Az öregasszony mintha azt fontolgatta volna, beszéljen-e vagy sem, végül
elhatározásra jutott és azt mondta: — Nohát, nem nézett ki belőle, hogy ilyen
ember, és hogy ezenmód fogja végezni.Bácsikám összerezzent a fatönkön ültében. — Azt akarja mondani, hogy
maga ismerte Gallesiót?Az öregasszony nevetgélt. — Egymásután háromszor vitt táncba a feisogliói
mulatságban. Áldozócsütörtök délutánja volt. Mármint hogy negyven eszten
dővel ezelőtt.— Negyven esztendővel? De hisz' akkor téved. Gondolja csak el, Meca,
Gorzegnóban van vagy féltucat Gallesio.— Nem tévedek. Gallesio Pietro volt, éppenséggel ez a mai Gallesio —
azzal gyorsan ott is hagyott bennünket, mert a kecskéje már messze járt, a
bácsikám azonban még jókor szólt utána, s megkérdezte, mennyi idős hát ez
a Gallesio.
— Túl van a hatvanon. Nem sokkal, de túl van.Én egészen elámultam. Ereje teljében levőnek képzeltem Gallesiót, hisz
ilyen harcot vállal, valahogy hasonlónak az apámhoz, aki most bizonyára kinn
áll a mészárszéke ajtajában, oly elmélyedőn és izmosán, hogy jobb tán, ha rá se
gondolok, nehogy tüstént elfogjon a honvágy, mintha máris alkonyodnék.A bácsikám is azt dünnyögte: — Túl van a hatvanon. Akkor hát mégsem
az, akire én gondoltam, nem a cravanzanai ember. — Szinte szégyenkezni lát
szott, mintha olyasmit tett volna, amiért elveszítheti megbecsülésemet. Aztán
rákezdett megint: — De hát kicsoda akkor ez a Pietro Gallesio? Annyi szent,
erős lehet még most is, akár az ágyú.Öt percet szenteltünk az öreg Gallesio iránti néma csodálatnak, csak néz
tünk egymás szemébe, ő előretolta vastag alsóajkát, én meg a fejemet csóvál
tam, úgy üldögéltünk mindketten, a térdünk közt összekulcsolt kézzel.És Gorzegnóban még egyre lövöldöztek: olyan volt, mint a vadász-évad
megnyitásának napja, mikor a sok-sok autóbuszra való ligúriai vadász elözönli
a lankákat.A bácsi megbökött, nem hallom-e a távolban Placido Gorzegnóból vissza
térő kocsijának búgását. Felfüleltem, majd megráztam a fejemet, és ő azonnal
belenyugodott, mert az én fülemben meg lehetett bízni. Aztán elaludt ott a
fatönkön, hátát a langyos falnak vetve, s olykor ide-oda kapta a fejét, akár
a bádog szélkakas, ha szellő éri. Jómagam lehasaltam a ház szegleténél, s figyel
tem a hangyák jövés-menését a falon.