(^840) BEPPE FENOGLIO
Segítő Szűzmária oszlopa mellett, és máris vágtattunk, hogy a községi mázsáié
nál várjuk be.Borzasztó reccsenéssel stoppolt le a kavicsos úton. Pár pillanatig senki sem
szólalt meg az utasok közül, mintha mind rosszul lettek volna az autózástól,
vagy arra számítanának, hogy majd térdenállva könyörgünk nekik. Aztán ki
szálltak, lábukat nyújtóztatták, s nagy hangon jeges frissítőt rendeltek a kocs
mában.— Nos hát? — nyögte ki a bácsikám reszkető hangon.
— Megölt egy csendőrt — szótagolta az expedíció egyik részvevője.
— Még egyet?
— Hogyhogy még egyet?A bácsi gúnyosan elvigyorodott. — Ó, hát maguk még a délelőtti csendőr
nél tartanak, már Remo elmesélte, a szeme közé kapta a golyót. Hisz azt mi
négy órája tudjuk.Erre elszégyellték magukat, s mintegy a tekintélyén esett csorbát kikö
szörülendő, sietve megszólalt Placido: — Egyet azért mégse tudnak: hogy
Gallesio megsebesítette az albai csendőrszázadost. Leszedte a húst a halántéká
ról. Csak ennyivel beljebb éri a golyó, és kicsinálja azt is.Azt mondta erre a bácsikám: — Elvette a kedvét a handabandázástól. Az
meg mit képzelt, hogy Albában páváskodik az Alkotmány ünnepén?A kocsmabeli szolgáló kihozta az italokat, s amazok egy-egy korty között
elmesélték, hogy Gorzegnóban mintha a harctér kellős közepére csöppent volna
az ember. Sem Gorzegno, sem a domvidék egyetlen más faluja meg nem ért
még ilyen napot. Minden fa mögött egy néző állt, s a szerencsés látcső-tulaj
donosok megesküdtek rá, hogy olykor-olykor megvillanni látták Gallesio sze
mét a szénapajta deszka-rései között; de kölcsön nem adták volna a látcsövet,
még ha egy tallért ajánlottak is fel nekik néhány perces használatért. A csend
őröket, akik lövöldöztek, és ide-oda kúsztak a fűben, azokat látni lehetett sza
bad szemmel is. Torinóból két hatalmas személygépkocsi érkezett újságírókkal
és fotóriporterekkel, az autók rendszámtábláján ott állt az újságok neve: „La
Gazzetta del Popolo” és „La Stampa”. A csendőrtisztek, de olyanok ám, akik
nek csupa merő paszomány a sapkája, idegesen sétáltak fel-alá a fasorban, és
kurta válaszokkal intézték el még a riportereket is, mert természetesen egyedül
azok merészeltek kérdést intézni hozzájuk, ötpercenként nézegették az óráju
kat a sujtásos kabátujj alatt, s föl-föltekingettek a lőporos füstfelhőre, amely
a sok pufogtatás következtében úgy horgonyzott Gorzegno felett, mint valami
léghajó. Hogy Gallesio mentői hamarább nyakára hágjon muníció-készletének,
azt találták ki a csendőrök, hogy botra tűzve mutogatták neki a sapkájukat, s
Gallesio be is ugrott eleinte, nem tévesztett el egyet se, hanem aztán rájött a
turpisságra, és attól kezdve takarékoskodott a tölténnyel; a csendőrök azonban
mégsem tudták csak annyira is megközelíteni, hogy bevethessék a könnyfa
kasztó gránátokat.
Placido végezetül kijelentette: — Gallesio magára uszította az Államot. El
mondhatjuk, hogy ma az Államot láttuk. Szűzanyám, micsoda is az az Állam
hatalom! Kiváltképp minekünk, akik mindig és csakis a papunkat látjuk, meg
a niellai polgármestert. — Azzal már készült, hogy hazamegy a kocsijával, de
épp akkor jöttek és szóltak neki, vinne el Gorzegnóba másik négy embert, két
falubelit és két ottnyaraló savonai vasutast.