A PUSKAROPOGÁS napja^841
Elballagott, hogy vizet hordjon a néninek, s én ottmaradtam a téren a
hirtelen rámtörő egyedüllét-vággyal, s haboztam, hogy a Belbo partjára szalad
jak-e le örvényt nézni és kipróbálni, meddig bírom el a vonzását, vagy a te
metőbe menjek a sírok közt kószálni és följegyezni a neveket és dátumokat:
magányos játékaim közé tartozott mind a kettő.
Ekkor a tanítónő kertjének kapuján kilépett a titokzatos vendég-hölgy, és
hullámzó sötétkék szoknyájában helyet foglalt a hársfa alatti kőpadon. Fiatal
volt, de azt már nemigen lehetett kitalálni, húsz vagy harminc esztendős-e, és
olyan szőke, mintha idegen országból való volna, az örökös fekete szemüveg
miatt nem állíthatta senki, hogy valaha is látta a szemét, ahogy igen kevesen
dicsekedhettek azzal is, hogy a hangját hallották. Nagynéném szerint torinói
tanárnő, s valami különös, gyógyíthatatlan betegségben szenved.
Mint mindig, keresztbe vetette a lábát, mely igen szép volt, de annyira
viasszerű, hogy attól tartottam, mindjárt elolvad, ha egy kis napsütés éri.
A napot nem is kereste soha, s ha hébe-hóba kiment a faluból, minden alkalom
mal ugyanoda, a magyalerdő mélyére húzódott. Én reszkettem, ha magához
hívott, és sokáig gyötrődtem, ha nem vett észre, vagy hívás nélkül engedett
tovább menni. Egyszer-másszor, estefelé, odainvitált a kőpadra: én azonban a
fűbe telepedtem, három arasznyira attól a furcsa, kékeres lábától, s ő meg
kért, hogy énekeljek. Ügy találta, a hangom gyönyörű, és gyerek létemre szo
katlanul mély érzés van benne, így aztán másodszorra meg is jegyezte: —
Néhány év múlva szerelmes leszel, és biztosan valami borzasztó nagy szerelmet
fogsz átélni.
Ezen a napon még alighogy leült, már ott volt kezében a könyv, félreért
hetetlen jele annak, hogy éppen nem kívánja sem az én társaságomat, sem senki
másét. S csakugyan, hiába vonultam el előtte a lehető leglassúbb lépésekkel,
szőke fejét föl sem emelte a könyvből.Hogy szomorúságomban ne maradjak magamra, a bácsikám sarkába sze
gődtem, aki vállán a rúdra akasztott két vödörrel már a közkút felé igyekezett.
— Elég késő van ugyan, de a nénéd azt akarja, hogy menj uzsonnázni.
Kenyeret kapsz meg őszibarackot, anyád küldte föl az autóbusszal.
— Nincs étvágyam. — Ujjamat a vízbe dugva kapargattam a medencefal
zöld szőnyegét. — Miféle állat adja ezt a zizegő hangot?
— A tücsök. Még a tücsköt se ismered meg, te városlakó?
— Bácsi, Gorzegnóban nem lőnek már.
összeszorította a száját. — Ügy látszik, sikerült nekik bedobni a könny
fakasztó gránátokat, és elkapták élve.
— Hát nem jobb, ha élve kapják el?
Úgy förmedt rám, hogy a lélegzetem is elállt. — Nem! Nem, fiacskám,
nem bizony! Vannak dolgok, amiket ha elkövet az ember, utána meg kell
halnia. Vannak dolgok, amiket éppen azért követ el az ember, mert bizonyos
benne, hogy utána lesz ereje meghalni. Jaj volna, ha nem így lenne. Jaj volna
Gallesiónak!
Vállára emelte a vízhordó rudat és hazatértünk. Míg ő kiöntötte a vizet,
találkoztam egy pillanatra a nénivel — úgy bukkant elő és tűnt el mindig,
mint valami kísértet —, elújságolta, hogy vasárnapra húsgombóc levest főz
majd nekem, s megkérdezte, örülök-e. Igennel válaszoltam, noha az ő húsgom
bóca és anyámé között akkora a különbség, mint a nappal meg az éjszaka
között.