(^842) BEPPE FENOGLIO
választotta szivarvégei közül a legjobb rágnivalót. A nap lassan cammogott le
felé, akár egy aggastyán, aki fokról fokra tapogatja ki lába alatt a lépcsőt, s ki
tudja honnét, enyhe szellő surrant a cserje közé a ritkaszemű eső neszezésével.
Ebbe a békességbe robbant bele Gorzegno egéről egy olyan szapora és dühödt
lövés-sorozat, hogy mindketten talpra ugrottunk, mintha San Benedettót fenye
getné a veszély. S a bácsikám azt mondta: — Most indulnak rohamra. Tudom
én. Mi is a háborúban, ha ilyen nagyon tüzeltünk, azért volt, mert támadtunk
is mindjárt utána.Ügy bámultunk a Gorzegno fölött lebegő két felhőcskére, mintha ki akar
nánk faggatni őket, aztán visszaültünk lassan, míg a dörrenések zaja alább
hagyott.— Csak; ha már próbálta az ember, akkor tudja, mi az: tűz alatt állni.
Csináld végig, és megtudod. Apád mesélt valaha róla?Azt hazudtam, hogy nem, pedig apámnak, ha mesélhetnékje támadt, sosem
volt más témája, mint a tizenötös háború; de hazudtam, hogy most a bácsikám-
tól halljak felőle valamit.
— Egyik este, hisz jó sokáig itt leszel, mesélek majd neked Ortigaráról.
Apád ott volt Ortigaránál?— Nem tudom biztosan, de úgy hiszem, igen, mert apám mindent végig
csinált abban a háborúban.
— Igaz is, ha a hegyivadászoknál szolgált, nem hiányozhatott Ortigarából.
Egyik este.majd mesélek.Akkor fölkeltem, és elfoglaltam őrhelyemet a vadgesztenyefa alatt, ahon
nét akadálytalan kilátás nyílt a bossolai hágóra. Közeledett az albai busz érke
zésének ideje — bácsikám úgy hívta, hogy őnagysága az albai autóbusz —, s
hacsak éppen messze az erdőben nem jártam, sose mulasztottam el ezt az ese
ményt, mert így alkonyattájt mindig fájdalmasan vágyakoztam Álba után.
Harsány dudálására minden teremtett lélek felkapta a fejét a San Benedettó-i
völgykagylóban, ember és állat egyaránt, s a hágó keskeny útfordulóin csak
ugyan szakasztott úgy kacsázott a busz, mint valami termetes asszonyság, s
akkora porfelleget hagyott maga után, akár egy lovasezred. Mikor ennek a
felhőnek az utolsó porszeme is visszatelepedett a földre, akkor hagytam csak
ott leshelyemet, s fordultam nagyot sóhajtva a falu felé, amelyet már árnyékba
borított a felgomolygó estéli pára.
Vártam tehát, fülemet hegyezve a dudaszóra, s szememet rámeresztve a
kopár hágóra, melyen az egyformán szürke égbolt hátterében szénásszekér ha
ladt és imbolygott alig észrevehetően. Ezen az estén azonban mégis elmulasz
tottam az albai busz áthaladását, mert tíz percnyi várakozás után motorzúgás
és a bácsikám kiáltása riasztott fel, s már száguldottam is torkomban dobogó
szívvel a főtér felé. Placido kocsija tért vissza, utasai derékig kilógtak az abla
kokon, és hadonásztak, mint a megtébolyodottak.
A mázsálónál utolért a bácsikám, azt lihegte: — Most aztán csakugyan vége
— és dadogott izgalmában. És kezét a vállamra tette, mintha meg kellene vé
denie valamitől.
Placido, még mielőtt kiszállt volna a kocsiból, több ízben olyan mozdu
latot tett, mintha összehúzna egy függönyt. Aztán harsányan, akár egy ki
kiáltó, jelentette: — Mindennek vége. Meghalt.
Nagybátyám mélyeket lélegzett, majd egyszerűen annyit kérdezett csak,
miképpen ölték meg.