Nagyvilág 1966-2

WOLFGANG HILDESHEIMER

TELEFON KÖNYV-TÖRT ÉN ET

Régen, amikor még városban éltem és Németországban, gyakran forgattam éj­

szakánként a telefonkönyvet. Ennek is megvan a maga haszna, sőt meghaladja — bi­

zonyos határokon belül persze — a könyv abszolút használati értékét. Ez a könyv

nem vesztegeti az időt, tömören tükrözi a tényeket, sehol sem siklik a spekuláció ta­

lajára, mégis akad egy s más a sorok között, ami felér egy elbeszéléssel; egy-egy cég­

jelzésnek olyan verete van néha, akár egy réztáblának valami márványkapun, és

mégsem egyéb, csak a csődbe jutott, bukott ember céltalan kapálódzása egy méltó-

ságteljesebb világ után, vagy egy széltolóé, aki biztos fedezetet keres. Imitt-amott föl­

fedezni véltem a hiábavaló erőfeszítést, ahogy ki akar törni a névsor egynémely tag­

ja az adatok egyhangúságából, félre szeretné söpörni a számot, hogy cserébe valami

eddig ismeretlent adjon, még ha nem is magát a csodát, de valami hozzá hasonlót,

mármint a csodához.

így van vagy sem; a telefonkönyv — szemben a menetrenddel — nem meríti ki

a tárgyát teljesen; nem, ez tévedés, nem jól fogalmaztam: szemben a menetrenddel,

amely egy nagyobb berendezkedés összességéről, nevezetesen a vasúti személyforga­

lom területéről ad teljes képet, a telefonkönyv nem tartalmazza egy monstrum kép­

ződmény, egy egész város összképét. Igen, így van: a dokumentáció hézagos, itt is, ott

is lyukak tátonganak, és a lyukakban üldögélnek azok, akiknek nincs telefonjuk:

apró lyukak egy harmadik emeleten, ahol leszerelték, ahol minden fakul, omladozik

és málladozik; tágabb lyukak, elhalt kenyérkeresők után hátramaradt hiányok;

és egész utcasorok óriás hézagai, ahol leplezetlenül kitárulkozik a nyomor, és vigyo­

rogva tolja eléd gennyes kezét, hogy a torz látvány adóját megszedje; nincs benne a

titkos szám kárörvendő mosolya, a különc félrefordított pillantása, aki nem igényel

telefont; és a becsmérlő fintor, azok tetszelgése, akik eleve lemondtak róla, csak hogy

fennhéjázón semmibe vehessék — közülük egy sem esett zsákmányul a hivatalok

tintás ujjainak.

így hát voltaképpen száraz, szomorú olvasmány, nemigen mozgatja meg a kép­

zeletet, nincs benne más, csak ismert, elkoptatott, lejárt és feledésre ítélt dolgok: a

bérkaszárnyák kivilágított ablakai, az ablakok mélyén a házasságtörők és örökség-

hajhászók drámái, és a lassan, de előre megfontolt szándékkal végrehajtott ember­

ölés; a vendégek számára kivilágított kertkapuk, és maguk a vendégek; a személyzeti

hátsó bejárók, és maga a személyzet; a rács, a házalók ellen, de a házalók maguk

nem; ott sorakoznak a frissen súrolt, aggodalommal teli várószobák, ahol a halál kö­

nyörtelen kiütős-játékát játssza, és maga a halál; és a hosszú pénztárablaksorok, mö­

göttük a kopaszodó, könyökvédős rosszindulat oson, előttük a megfélemlített csaló

riadt lelkiismerete, szívesen volna ő a megfélemlítő, és ahol teheti, valóban az; a hi­

vatalokban és vállalatokban kiagyalt számok és rejtjelek nevetséges látszattitkai,

vagy mint ők mondják: a „szakma”; a gyógyszertárak éjszakai ügyelete, kék fény a

betegszobákban, ahol sosem mentik meg a már eljátszott életet; fejcsóválás és hom-

lokráncolás fehér köpenyekben, a rendőrségi razziák éjszakánként egy-egy kétségbe­

esésből eredő tett után, és elévült bűnök, nyugdíjas bűnözők, vejeik, menyeik és uno­

káik körében; becsapott ajtók, hiú remények, végső meghasonlások; gyász, tiltakozás,

félelem.

Mégsem tudtam megállni, hogy hébe-hóba a telefonhoz ne nyúljak, és fel-felhív-

tam valakit. A könyv megbízhatóságát akartam próbára tenni, hallani akartam a

hangokat, a neveket. Kísérleteztem, és a kísérlet — őszintén szólva, nem is képzeltem

másként — mindig pozitív eredményt hozott, legalábbis a könyv adatai megegyeztek

a tárcsázott számokkal és a számokhoz tartozó nevekkel; ez az eredmény mégis rit­

kán volt — nem is lehetett — kielégítő, mivel a tárcsázott számok tulajdonosai éjnek

évadján — vagyis egyetlen alvásra szánható idejükben — nem voltak hajlandók, s