TELEFONKÖNYV-TÖRTÉNET^845
végtére ilymódon fölzavarva nem is voltak képesek, hogy a könyvben jelzett minő
ségükben nyilatkozzanak; sőt, az is előfordult, hogy személyazonosságuk megközelítő
bevallására sem sikerült rávennem őket.
Egy éjszaka a szemközti ház egyik lakójának telefonszámára bukkantam. Nem
ismertem az illetőt. Azt hiszem, Huncke vagy valami hasonló volt a neve. Felhívtam,
jóval éjfél után. Láttam, hogy a második emeleten egy ablakban kigyulladt a fény,
aztán már hallottam is a hangját. Először nem akarta megnevezni magát. Miért akar
tam mindenáron a nevét hallani, ma már nem tudom. Sürgős, de jóindulatú figyel
meztetés hangját öltöttem magamra, aminek azt kellett jelentenie, hogy én az illető
nek, akivel beszélni akarok, természetesen a javát akarom, mindazonáltal — s ezt
meg kell értenie — szeretnék megbizonyosodni afelől, hogy azzal beszélek-e, akinek
a javát akarom. Ezt alighanem belátta, és e magyarázat alapján az ő helyében én is
beláttam volna. Megmondta a nevét. Célomat tehát elértem. Az eredményt egyszerre
mégis kevesellni kezdtem. Többet akartam hallani, valami ismeretlent kikutatni.
Azt mondtam: — Hát maga az, Huncke úr... — s ekkor olyan hangon válaszolt,
mintha önmagával való azonossága már nem is volna egészen biztos: — Igen ...
miért? — és miközben a választ kerestem, megkérdezte: — Mit akar tőlem? — Szinte
hallottam, amint a talán jogosan ellenséges hangulatú kérdés mögött érzékeny lelki
ismerete megrebben, de nem jutott eszembe semmiféle válasz; mit is akartam tőle?
Valamit meg akartam tudni, agyam élénken motozott, telve érdeklődéssel. Megkér
deztem, azt hiszem, barátságosan: — Bűnösnek érzi magát, Huncke úr? — Végül is
éppúgy nekem szegezhette volna bárki a kérdést, és én „nem”-mel válaszoltam vol
na, a vadidegennek is így válaszoltam volna: „Nem, én nem.” Nem úgy Huncke úr.
Hangja reszketett, ahogy most megszólalt, bűnét napvilágra hozták, egyszerre mérhe
tetlen nagyra nőtt, s ő lélegzetvisszafojtva sziszegte: — Na, megálljaitok! Hamarosan
visszajövünk! Akkor aztán a nyakatokba kerül!
Nem tudom, kinek szólt a többesszám, az eredmény mindenesetre meglepő volt,
oly kevéssé elcsépelt, hogy erőre kaptam tőle, tökéletesen ura voltam akaratomnak,
hangomnak nyomatékot adtam, átrezgett az éjszakán, mintha a telefondrót közvetí
tése nélkül akarna Huncke úrhoz férkőzni, és a kagylóba súgtam: — Kérem, Huncke
úr, figyeljen jól, minden kiderült. Érti? Minden! Fogadja meg a jó tanácsot, mene
küljön, amíg nem késő! — Letette, én is letettem, és odaát nyomban kivilágosodott
még egy ablak, aztán egy harmadik, aztán egy negyedik, és az egész ház világos lett,
mint egy operaház a szünetben, és alig telt el félóra beszélgetésünk után, az utcába
taxi kanyarodott, telefonhívásom áldozata két bőrönddel karján kilépett a házból,
taxiba ült és elrobogott. Nem tudom, hagyott-e otthon Huncke úr feleséget, de annyi
bizonyos, hogy nem vitte magával, és sem ő, sem más nem kapcsolta ki a villanyt.
Egész éjszaka világos maradt a ház, és rákövetkező éjszaka is. Aztán újra sötétbe bo
rult, és sötét maradt, legalábbis amíg én a szemközti házban laktam.
Még néhányszor megismételtem ezt a játékot. Nem tudom, minden alkalommal
hasonló sikerrel járt-e, és az óva intett mindig habozás nélkül követte-e az útmuta
tást, melyet lelkiismerete névtelen irányítója az éjszaka drótján át fülébe suttogott;
hiszen az esetek többsége a távolság következtében kívül esett az áttekinthetőség ha
tárán, és ezekben a nem-áttekinthető esetekben csak egyetlen egyszer voltam bizo
nyos a sikerben: találtam a telefonkönyvben valakit, akit Gottfried Malkuschnak
hívtak, nyomdatulajdonos volt. Öt hívtam fel. Azonnal felvették a kagylót, és a hí
vott fél bemondta a nevét. Nyilvánvalóan még az este egy késői telefont várt. Ezúttal
kertelés nélkül, mindjárt fojtott suttogással kezdtem: — Malkusch úr, minden kide
rült! — Szünet, aztán rekedten szólt: — Nem lehet:... — De igen — feleltem —, saj
nos, igen. — Hát mégis! — Igen — ismételtem, ezúttal inkább a sorstárs és beavatott,
mintsem a jóindulatú figyelmeztető hangján. — Most mi lesz? — kérdezte. — Mal
kusch — suttogtam barátságosan, mert hirtelen majdnem megsajnáltam —, Mal
kusch, meneküljön, amíg nem késő! — Ismét tanácstalan szünet, aztán: — Van még
idő, hogy becsomagoljak? — Nem hiszem — leheltem, mert már nem sajnáltam —,
nem hiszem, Malkusch, én a maga helyében nem tenném. — Akkor még annyit mon
