846 WOLFGANG HILDESHEIMER
dott: — Köszönöm, Obwasser. — Igen, Obwassernak nevezett, letette a kagylót, és
csaknem biztosra veszem, hogy nem csomagolt be semmit.
A következő két éjszakai beszélgetés szereplőit ismét a környékről választottam.
Az eredményt akartam megfigyelni. Névre már nem emlékszem. Az egyik, aki pon
tosan velem szemben lakott, alig hallhatóan suttogott, pedig a háttérben az Eroicát
játszotta a rádió vagy lemezjátszó, villanyt sem gyújtott, a ház sötét maradt, zseb
lámpa-fény suhant végül az emeleteken keresztül, az ablaksorok mögött, a padlástól
le a pincéig. Egy óra múlva kabátban-kalapban egy férfi lépett ki a házból, kezében
hegedűtokot tartott, a kertbe sietett, zsebéből — amennyire láthattam — hosszúkás
tárgyat kotort elő, kézzel a földbe túrta, majd kezét zsebkendővel tisztára dörzsölve
kiment a kapun; levelet húzott elő, saját postaládájába dobta, aztán tétovázva állt az
utcán, jobbra-balra tekintgetett, mintha nehezére esnék a választás, végül elindult a
választott irányban, léptei egyre biztosabban kopogtak, már új cél felé vitték. A má
sik a szomszéd lakásban lakott. Nem láthattam, mi történik a falak mögött, de szinte
éreztem, ahogy az izgalom egyre magasabbra hág, éles hang, szó vagy ajtó nem csat
togott, de átszűrődött a feldúltság; tompa intelmek, pisszegő útbaigazítások, válás
előtti keserű vádaskodások, majd elcsukló beletörődés nesze; aztán halkan betették
a kaput, és hangosan csikordult a garázsajtó, ami minden eddigi óvatosságot meg
semmisített; egy csökönyös, rossz önindító — a férfi saját autóján menekült —, s vé
gül pár perccel a kocsi távozása után veiőtrázó sikoly a házból: — Artúr! Artúr! —
Kinek szólt ez a sikoly, nem tudom, talán párhuzamos szálon futott egy másik ese
mény, amelynek semmi köze nem volt ahhoz, amit én robbantottam ki, ugyanis akit
én figyelmeztettem, azt nem hívták Artúrnak. Az én emberemet — most jutott
eszembe hirtelen — Erhardnak hívták. Erhard Selbach. Telefonszáma pedig hat-nul-
la-hét negyvennégy. Ostoba emlékek!
Kukorékol a kakas. Kétszer, háromszor. Rázendít hű pajtásom, őt várom éjje
lente, ő élénkíti fel éjszakáimat, távoli jóbarátom, társam.
A szomszéd udvarból szól. Kiáltása minden kakasszónál — már azok közül, ami
ket eddig hallottam — pontosabban megközelíti a gyermekversek kikerikíjét, már-
oedig én elég sok kakasszót hallottam. Mintha maga a mesekönyvbeli kakas szólna.
Egyenlő erővel hangsúlyozza az első három szótagot, a negyediknek nyomatékot ad,
és fermátával zár. Az utolsó „ki” dimiruerdo a levegőben rezeg, aztán elhal. Ritmusa
— no meg a patetikus erejű előadásmód — Beethoven ötödik szimfóniájának kezdő
akkordjaira emlékeztet. Reggelre kissé bereked, ami azonban nem csökkenti lénye
gesen a hangerőt. Néha, amikor a szél délkelet felől fúj, hallok egy másik kakast,
amint neki felelget. Az távolabbról szól, alig kivehető, egy-egy széláramlat hordja
ide a hangot, aztán szertefoszlik a levegőben, mint hullámok közt egy habfodor. Így
hát, amikor elkerül az álom, egész éjszaka hallom a kakast, vagy kedvező széljárás
esetén a kakasokat, de sohasem zavarnak. Ha alszom, nem ébresztenek fel, ha ébren
vagyok, nem nyugtalanítanak. Hogy a kakasok' csak pirkadatkor vagy csak napfel
keltére kukorékolnak — hosszú tapasztalatom során megállapíthattam —, nem egyéb,
mint költői hazugság, bár azok közt kétségkívül a legcsekélyebb. És mialatt a hosz-
szú órák nyúlnak, számolom a kiáltás és visszakiáltás közt eltelt másodperceket. A
szünetek időtartama sohasem azonos, olykor-olykor csak jóval később érkezik válasz,
és gyakran fölmerül bennem a gondolat, hogy a két kakasnak talán semmi köze sincs
egymáshoz, nem is hallják egymást, talán csak én, aki mindkettőt hallom, én vagyok
az egyedüli néma, passzív összekötő a két élőlény között, akik a zord éjszakai ma
gányba számkivetve mind maguknak kukorékolnak, mind a maguk sötét, holt köré
ben, és a köröket egymástól csupán a sötétség gyűrűje választja el. De nem így van:
a két kakas a távolsággal dacolva összetart, hogy együttes erővel legyőzzék a ma
gányt és a félelmet, ami — mialatt tyúktársaik alszanak vagy tojást raknak — ébren
tartja őket. Ez a félelem méltóságteljessé teszi őket, valami sajátos éjszakai méltóság
ez, aminek nappal nyoma sincs. Mert nappal, amikor felfuvalkodva, pöffeszkedve
billegnek a tyúkok között, és válogatás nélkül párzanak hol ezzel, hol azzal, amelyik
épp az útjukba szalad, nappal kivetkőznek minden méltóságukból, lemondanak az
őszinte, magányos éjszakai kikiáltó rangjáról — és csak nevetséges hímek.
