TELEFONKÖNYV-TÖRTÉNET 847
De az ösztönök meghajolnak az éjszaka és az emberi félelem előtt. így áll az én
kakasom az udvaron egymagában, és hogy lebírja félelmét, egy másikkal társul, és
a párbeszédhez alighanem egyre több kakas csatlakozik, ezeket már nem hallom; és
egyre bővülő körök keletkeznek, óriási hatósugarúak, igen, biztosra veszem, hogy így
van, amióta hallottam az attikai kakasok szavát, amióta felidéztem az érzékeny reak
cióknak ezt a koncertjét, csak hogy tulajdon félelmemet legyőzzem.
Félelem? Igen, az éjszakák csendjétől való félelem, amikor munkához látnak
azok, akik nem ismernek félelmet.
Ma már alszik ez a félelem, mióta kerülöm őket, azaz elkerülni nem tudom őket,
csupán távolabb költöztem tőlük, más országba menekültem. Még csak nem is azokra
a kevesekre gondolok itt, akik követték a figyelmeztető telefon szavát, és megszöktek,
mert ezeknek terhelte valami a lelkiismeretét, s így többre tartom őket, mint azokat,
akiknek nincs lelkiismeretük.
Akkoriban, telefonhívásaim után, gondolatban gyakran elkísértem útjára egyik
másik áldozatomat. Ma már úgy érzem, ezek a gondolatban megtett utak túlontúl ko
mor kontrapunktként hatnak a menekülőknek odafüttyentett indulókhoz képest. Lát
tam az áldozatot — szinte nevetséges —, láttam bűnein rágódva valahol a tett szín
helyén, láttam, ahogy marcangolja a felismerés, vagy mezítláb, szőrcsuhában egy va
donban vergődve, amint a megtisztulás ösvényére lép; míg a valóságban ví'gan söröz-
gettek vagy pezsgőztek — igen, persze, hogy pezsgőztek, hiszen időt nyertek, s talán
unaloműzőnek új szerető is akadt, a visszatérésig. Nem tudhatom ugyan, visszatér
tek-e, vagy hogy mikor tértek vissza áldozataim, de a hívást követő gyors cselekvé
sük mindenesetre arra mutat, hogy olyan emberek voltak, akik bárhol talpukra es
nek, gyökeret vernek, és megteremtik új életfeltételeiket, akik sorsuknak, és gyakran
mások sorsának is urai. Nem valószínű, hogy pályafutásának első állomásán értem
volna utol bármelyiket, csak annak emlékét ébresztettem fel bennük, s ez — szerény
diadal —, mégiscsak olyan emlék volt ez, amitől szívesen szabadultak volna.
Nem úgy a félelmet nem ismerő két férfiú, két utolsó telefonhívásom tárgya,
akik nem akartak semmitől sem szabadulni; az első eset csak intelem volt, a másik
már fenyegetés, s ezzel végérvényesen lezárult telefonozgatásomnak s egyszersmind
életemnek egy korszaka.
A telefonkönyvben Obwasser nevére bukkantam, és eszembe jutott a Malkusch-
sal folytatott beszélgetés, aki Obwassernak tartott. Érdekelt a hasonlóság. Feltárcsáz
tam, valamikor éjféltájban. Ö is azonnal jelentkezett. Karl Dietrich Obwasser —
mondta, az utolsó két szótagot a hangskálán glissando futtatva, mint fellengős kér
dést, amely csakis semmitmondó választ előzhet meg, és még ma is rejtélyes számom
ra, hogyan cserélhette össze valaki, méghozzá nyilvánvalóan cinkosa, mint Malkusch,
ezt a hangot az enyémmel. — Figyeljen jól, Obwasser... — súgtam, de szavamba vá
gott: — Ki beszél, Skowronek? — Nem — feleltem, és sikerült türelmetlenséget szín
lelnem — nem Skowronek... — Ja úgy, Dönítz! — Nem — feleltem —, itt Malkusch!
— Malkusch? — folytatta tompán, de sebesen. — Azt hittem, maga már rég... —
Nem, még nem... — mondtam. — De nyomomban vannak, és magának is, Obwas
ser. Mindent felfedeztek, érti, mindent! — Hirtelen fakó lett a hangja, most Malkusch
is összetéveszthette volna az enyémmel, vagy bárki máséval. — Depot tizennyolcat is?
— De még mennyire — feleltem —, sőt depot tizenkilencet is! — De Malkusch, hisz
ez lehetetlen — rebegte Obwasser. — És depot húszat is — folytattam, és ez lett a
vesztem. Nem mondom, hogy valami nagy titkot tudtam volna meg, de talán egy ki
csit, amit még csekélységében is érdemes tudni. Rövid szünet következett, majd Ob
wasser hangjában heves, de fékentartott gyanakvás izzott: — Ki beszél? — és én le
tettem.
Az utolsó Kabasta volt. Ma már nem is értem, hogy mertem felhívni, és nem ér
tem, miért reménykedtem abban, hogy az efféle emberben szemernyi bizonytalansá
got is kelthetek. Ö volt az egyetlen a játék folyamán, akinek a foglalkozását — ezt a
borzasztó foglalkozást — korábban ismertem, és az egyetlen, akit régesrég egyszer
már láttam: valahol falun, azon a vidéken, ahol akkoriban kerületi főnök volt, egy
vendéglőben, nem, egy kerthelyiségben, egy sarokasztalnál, vadászkompánia közepén;
