NYIKOLAJ TYIHONOV
BOLDOGABB TÁJAK GYERMEKEI
Sztyefanyinak, a velünk egy házban lakó fogorvosnak a lakásán ádáz
háború folyt. A gyerekek, Fjodor Sztyefanyinak, a fogorvos fiának barátai,
skatulyában hozták el hadseregüket. A temérdek papiros- meg ólomkatonát
asztalon, székeken, polcokon, sőt a padlón állították csatasorba.
A játékhadseregek tulajdonosuk akarata szerint mozogtak, hol leeresz
kedtek az asztalról a padlóra, hol felkapaszkodtak az asztalra, megtámadták
az ellenséges hadállásokat, könyvekre hágva megostromolták a székeket.
Az ágyúk szögekkel meg drótdarabkákkal tüzeltek. Néha a gyerekek kéz
zel hajigálták a srapnelt helyettesítő sörétszemeket. A fiúk azokban a régmúlt
esztendőkben kivétel nélkül lelkesedtek a háborúért. Minden trafikban papír
katonákat árultak. A gyerekek kivágták, kartonra ragasztották őket, talpat
fabrikáltak hozzá — és máris indulhattak az ütközetbe.
Mialatt a nagyobbak, akik nagyszámú gyalogsággal meg lovassággal ren
delkeztek, egyre jobban belemelegedtek a csatába, s azon vitatkoztak, hogy
a papiros- meg az ólom-hősök közül ki esett el, ki sebesült meg, én a másik
szobában üldögéltem, és egy érdekfeszítő könyvbe mélyedtem el, amelynek
az égvilágon semmi köze sem volt a szomszédban kibontakozó hadműveletek
hez. Még kicsi voltam, csekély számú hadsereggel rendelkeztem, és olykor
még azt is szívesen átengedtem bátyámnak, aki igazi, erős kötelékekkel vett
részt a játékban.
Így aztán, mihelyt az a könyv a kezembe került, nem törődtem már a
csata menetével. A könyv tudniillik Mikluho-Maklaj orosz tudós életéről s a
pápuák országába tett utazásáról szólt. Ott jártam én is vele együtt, a trópusi
erdőkben, a járhatatlan rengetegben, ismeretlen virágok bódító illatában, pál
mák és pandanuszok, araukáriák meg gumifák közt küzdve át magam. Én is
láttam a durva sörtéjű vadkanokat, óriásdenevéreket, a fák törzsén egzoti
kus gyík szaladt fel a szemem láttára, kaméleon nyújtotta ki hosszú nyelvét,
kiszáradó mocsár mélyéről krokodilus fenyegetett. A kutatókkal együtt ha
toltam' be a pápuák falvaiba, és izgatottan lestem, hogyan fogadnak majd a
furcsa, virágdíszes, pucér emberek, akik eleinte csak hallgatagon, ellenségesen
méregetik a betolakodó idegent, s kezükben kőbalta, lándzsa meredez.
De a riadt vademberek hamarosan földerültek, megkedvesedtek, banán
nal, cukornáddal vendégeltek, tarkaszínű kagylóval, kutyafoggal ajándékoz
tak meg. Milyen izgalmas, milyen lélegzetelállítóan érdekes volt ez az uta
zás! De sajnos, váratlanul hamar véget ért.
Ügy beléfeledkeztem a véletlenül kezembe került könyvbe, hogy nem
ügyeltem az idő múlását. Egyszer csak kinyílt az ajtó, betódultak a hadvezé
rek, izgatottan tárgyalva a csata kimenetelét; s akkor megláttak engem.
— Nézd csak, hát itt bujkál az ipse! — rivallt rám bátyám dühösen. —
51*
