Nagyvilág 1966-2

848 WOLFGANG HILDESHEIMER

a zöldben ültek, mind tele szájjal hahotázva, csaholó kutyák között, mind sört meg

pálinkát iszogatott, és valami borzasztót evett mind, disznótorost: véreshurkát, sava­

nyú sertésvesét; ő pedig hosszú históriába fogott, még a háborúban történt, keleten

vagy akár nyugaton, és beszéd közben újra és újra fölemelte a jobbkarját, mutogatta

szétterpesztett jobbkezét, amely vörös, szőke és hatalmas volt. Ezalatt többször el­

hangzott, hogy: „ezzel a kezemmel”, sőt így is: „ezzel a tulajdon kezemmel”, de ami

ezután következett, már nem tudtam kivenni, a hangsúly „ezen a kezén” volt, amely

egyre nagyobb és vörösebb lett. Hajnali két órakor hívtam fel, ő is szinte azonnal je­

lentkezett, és bosszúsan kérdezte: — Na, mit akar már megint? — Tehát nem én ke­

restem először aznap éjszaka, valaki, valószínűleg hivatali beosztottja nem sokkal

előbb zavarhatta. De én úgy képzelem, Kabasta szívesen veszi, ha zavarják, csakis

akkor van elemében, mindig résen áll, mindig szolgálatot teljesít, és elsősorban éj­

szaka, amikor szent kötelessége, hogy a fegyelmezetlenség csatornáiban szimatoljon,

mindent végigtapogasson, mindenütt leselkedjék, kémlelődjön, nem rejtőzik-e vala­

hol egy bujtogató, aki aláássa az ő rendszerét — Doktor Kabasta? — kérdeztem. —

Már megint maga az Oscoéil? — mondta; már megint ez az érthetetlen személycsere,

senki sem tudja elképzelni, hogy valami elképzelhetetlen történik, még ha olyan cse­

kély is ez az elképzelhetetlen, mint éjszaka egy ismeretlen telefonja. — Nem — fe­

leltem —, nem, Kabasta úr, ezúttal nem Oscocil, hanem Bloch. — Kapásból mondtam a

nevet, semmi jelentősége nem volt, legalábbis akkor nem. — Kicsoda? — Bloch —

ismételtem —, és közölni szeretném önnel, Kabasta úr, hogy minden kiderült... —

erősen figyeltem a szavak mögött, és váratlanul félbehagytam a mondatot; semmi vá­

lasz, hallottam a lélegzését, láttam, ahogy szeme összeszűkül, láttam a nagy, vörös

szőke kezet, amint óvatosan, nehogy zajt üssön, írószerért nyúl — fogadja meg a jó

tanácsot, meneküljön, amíg nem késő. — Hallottam a hallgatását, hallottam, ahogy a

blokkra jegyez; Bloch, ezt írta a blokkra, amelyen már több név sorakozott, és több

név már áthúzva, megsemmisítve állt, egyszer s mindenkorra elintézett ügyek, haj­

dani éjszakai csendzavarók, rég leterítette őket a gyakorlott vadász, aki maga sebez-

hetetlen, de jól ismeri az áldozat sebezhető pontjait. Hallottam, hogy ír, aztán leteszi

a ceruzát, ürügyet keres, hogy továbbra is a készülékhez láncoljon. — Egy pillanat —

mondta, és én csodálkoztam, hogy még egy Kabastának sincs jobb ötlete — egy pil­

lanat —, aztán hallottam, amint a másik kezével, azzal az ő vörös, nagy, szőke kezé­

vel felvesz egy másik kagylót, óvatosan a készülék mellé helyezi, és tárcsáz, azaz

csak egy hosszú fordulatot hallottam, a rendőrségi hívószám első nulláját, akkor le­

tettem; és e perctől fogva üldözött voltam, nem is éppen jogtalanul, nem is éppen

ártatlanul — a közrend szempontjából legalábbis nem —, noha ezt a szempontot alig

ismerem, és hogy elismerjem, sosem tudnám rászánni magam.

Másnap, amikor kezembe vettem a kagylót, valami kattogott a vezetékben, az­

nap éjjel nem telefonáltam, eltelt még egy nap, megjelent két tisztviselő a telefon­

központból, azt mondták, hogy rendellenesség van a készülékben, ők majd ellenőr­

zik. Átvizsgálták, és többé nem volt ugyanaz. Nem tudnám megmondani, mi volt a

különbség, színe, formája nem változott, de mintha elvált volna a hálószoba-bútortól,

magára vonta a tekintetet — csak én láttam-e így, vagy mások is, nem tudom —, de

mintha mérges rügy volna, amiből valami szörnyű virág bújhat elő. Nem használtam

többé; ha csengett, nem válaszoltam, nem akartam semmiféle nevet mondani, sem a

saját nevemet, sem másét, nem akartam semmiféle hangot hallani, nem akartam

emellett a nem-tudom-mi mellett aludni. Hamarosan elköltöztem a házból, a város­

ból, az országból, és ide telepedtem. Mindez tizenegy éve történt.

*

Egy időben magam is próbáltam telefonkönyvet írni, tollgyakorlatnak szántam.

Az A-nál kezdtem, de ennél semmi sem jutott eszembe, a kezdőbetű kényszere máris

megakasztott a kísérletben, amelyben az adatok egységét mintegy önmagából kellett

származtatnom. Tolakodott előre a többi anyag. Ekkor kartotékot fektettem fel, így

ötleteimet függetlenítettem a betűktől, s most már játszhattam a gyarapodó lehető­