Nagyvilág 1966-2

THEUN DE VRIES

A MENEKÜLTEK

Az orvos meg az apám Németország miatt zördült össze először. Nem voltak

meghitt barátságban, de mindig váltottak egymással néhány szót, ha az orvos, beteg­

látogató körútját róva, magas, fényes kerékpárján végigkarikázta a falut, s eközben

találkozott az apámmal. Nem volt még öreg ember az orvos, alig idősebb az apámnál,

de hajában akadt már őszülő fürt, és egészséges, viharvert ábrázatán is deresedett

a nyírott bajusza, úgyhogy mindig csodálattal, megszeppenve bámultam fel rá. Olyas­

forma külseje volt, mint azoknak az angol tiszteknek, akiknek a fényképét nem­

sokára ott láttam egyre-másra a képes hetilapokban.

Csaknem hétéves voltam már, s végül is beírattak az iskolába. Ez áprilisban tör­

tént. Néhány hónap múlva — alig ismertem még a betűket — kitörőben volt a háború.

Az apám mondta, amikor egy délután az iskolából hazafelé menet útba ejtettem

a vasúti állomást, s éppen akkor futott be a második délutáni vonat. Nagy hőség volt

aznap, és a pöfögve érkező vonat vasteste még külön hőhullámot sodort magával, ami­

től mindig nagyon el voltam bűvölve. A vonatról leszállt néhány ember, köztük az

apám is. A szokottnál korábban érkezett haza a városból, ahol az üzlete volt, s én sze­

rettem volna tudni, miért. Észrevett, odanyújtotta nekem a kezét, s én rögtön bele­

kapaszkodtam. Szorosan tartotta a kezem, s ez a mozdulat, a hallgatagsága meg a szo­

morúan összeráncolt homloka hirtelen elszomorított engem is. Az égből áradó meg

a lefékezett vonatról felém csapódó hőség mintha valami ismeretlen veszélyt jelzett

volna. Felpillantottam az apámra, ő lenézett rám, aztán így szólt:

— Háború lesz.

A háború egy új, rémületes, gonosz értelmű szó volt a számomra. A jelentését

természetesen tudtam — emberek harcolnak, öldösik egymást: csak azt nem tudtam

elképzelni, hogy ez a mi falunkban történik majd.

— Itt? — kérdeztem megzavarodva, s még jobban belekapaszkodtam az apám

kezébe. Ő megcsóválta a fejét.

— Nem. Messze innen. Németországban, Oroszországban meg egy másik ország­

ban, amit Szerbiának neveznek, holott tulajdonképpen Ausztria.

Kissé megkönnyebbülten felsóhajtottam, bár a veszély és rémület rossz íze még

ott volt a nyelvemen.

Attól a naptól kezdve folyt a háború csaknem minden országban, s a mi hazánk­

ban, bár a harcokban nem vett részt, mozgósítás volt. Férfiak, akiket addig csak

paraszti munkaruhában vagy fekete ünneplőben láttam, hirtelen vonatra szálltak

vasúti állomásunkon, sárga és vörös paszomántos kék egyenruhában, csajkával a csípő­

jükön, „borjúval” a hátukon. Régi katonaruhájuk, amely sokáig ott hevert valami

padlásra vetett szekrényben, most majd szétrepedt a varrások mentén, mert a férfiak

mind meghíztak, elterebélyesedtek. Aztán a behívottak közül az idősebbek néhány hét

múlva ismét hazajöttek: a kék katonai egyenruhát eltörölték, katonáink most már

zöldesszürke egyenruhát viseltek, hogy az ellenség észre ne vegye őket, mert különben

veszettül megjárnák, hallottuk az iskolában a kitanultabb fiúktól; különben is, van

már egy csomó fiatal újonc a hadseregben.

Az újságokban megjelentek a „távirati jelentések”, de nemigen tudtam eligazodni

rajtuk. Állandóan arról volt szó, hogy „mi”, holott mi nem is viseltünk háborút!

Az apám megmagyarázta nekem, hogy a németek, az oroszok, az angolok, a franciák

meg más országok haditudósításairól van szó. Megpróbáltam végigolvasni a haditudó­

sításokat, de belezavarodtam a sok bonyolult leírásba: „mi” mindig megnyertük az

ütközetet, vagy visszaszorítottuk az ellenséget. A hetilapok fényképeket közöltek

a frontról: lövészárkokat, ágyúkat — az unokabátyáim „kövér Bertának” nevezték

a német ágyúkat —, ágyúnaszádokat, angol tiszteket, olyan nyírott bajusszal, mint

a mi orvosunké, meg német tiszteket toliforgós sisakban, vaskereszttel. Kis falucskánk

papírkereskedésének kirakatába színes nyomatok kerültek robbanó gránátok vérvörös