blacktrush
(BlackTrush)
#1
A MENEKÜLTEK 851
fényfellegében eleső katonákkal, meg a tajtékozó tengerben elsüllyedő hajókkal, s ez
utóbbi képek alatt azt olvashattuk: „Gott strafe England!” — Isten verje meg Angliát!
— s voltak olyan képek is, amelyek szöges drótok közt szuronyt szegezve előrerohanó
embereket ábrázoltak, az ilyen képek alatt ez a felirat volt: „Hit the Huns!” — Üsd
a vandálját! — Barátaim és ismerőseim közül senki sem tudta a feliratok jelentését.
Mindnyájan szerettünk volna egyenruhásán járni-kelni, és puskaformájú botokkal
játszadoztunk; fedezéket kerestünk magunknak az őszi sarjában meg a dűlőutak men
tén; néha azt ordítottuk, hogy „Gott strafe England!”, máskor meg azt, hogy „Hit the
Huns!” bár az ördög se tudta, mit jelent.
A nyár végén mumszot kaptam, az orvos eljött hozzánk, hogy megvizsgáljon, s
utána azt mondta az anyámnak, hogy nincs komoly bajom, magától elmúlik majd.
Ekkor történt, hogy összeszólalkoztak az apámmal Németország miatt.
— A vandálok! — mondta az orvos. — Addig nem lesz tőlük nyugta más nemze
teknek, amíg az utolsó szálig ki nem irtják őket! Mit csinálnak most Belgiumban!
Szelíd keresztény lelkületű anyám megbotránkozva pillantott az orvos napbarní
tott arcára, amikor az dühösen felhorkant, hogy a németeket ki kell irtani, de ekkor
apám az orvos szavába vágott.
— Elismerem, hogy a fritzek gyalázatos dolgokat művelnek Belgiumban —
mondta. —< Csaikhogy a többiek, például mondjuk az angolok, egy jottányival sem
különbek náluk, doktor... Emlékszik még a búr háborúra, amikor koncentrációs
táborokba dugták a nőket meg a gyermekeket? Haláltábornak neveztük akkoriban
a táboraikat!... Eh, az angolok is értenek a fosztogatáshoz meg az öldökléshez!
Az orvos arca még jobban elkomorodott a szép ősz frizura alatt.
— Az akkor volt, Tyaarda! Én most erről a háborúról beszélek! Közvetlenül a
portánk mellett gaztettek történnek! Barbárságok, itt, közvetlenül mellettünk! Aki ezt
nem tudja megérteni... — nem folytatta, csak vállat vont.
Az apám fanyar hangon megjegyezte:
— Már hogyne érteném. Csakhogy azt is értem, amit nem mondott ki: Tyaarda
jó üzleteket köt a németekkel, legalábbis nem is olyan régen még kötött. S azt reméli,
hogy a háború befejezése után megint jó üzletet köt velük, tehát óvakodik attól, hogy
rosszat mondjon a kuncsafttmról...
Az orvos, ez az egyébként rendkívül magabiztos ember, apám leplezetlen kifaka-
dásának hallatára zavartan apámra pillantott.
— Ugyan, Tyaarda — mondta —, én nem céloztam ilyesmire, távol áll tőlem még
a gondolata is ... Mégis az a meggyőződésem ...
De nem feszegette tovább a dolgot, hanem gyorsan szedelőzködött és elment. Meg
sem látogatott másodszor; betegségem valóban magától elmúlt, ahogy előre meg
mondta. Ettől a naptól kezdve az orvos meg az apám csak fejbólintással üdvözölte
egymást, ha netalán találkoztak, de beszélni nem beszéltek, még az időjárásról sem.
Vaj on igaza volt-e az apámnak, hogy egyik hadviselő féllel sem értett egyet?
Már-már úgy látszott, hogy az orvosnak igaza volt, amiért pálcát tört Németország
fölött. Váratlanul, még az ősz beállta előtt, hazánkban belga menekültek jelentek meg
csoportosan, akik az elől a barbár bánásmód elől szöktek át, amely miatt az orvos
annakidején úgy felhorkant. A mi falucskánkban is elhelyeztek egy kisebb csoportot.
Nagyon szegényesen hatottak, bizonyára ott kellett hagyniok mindenüket, amijük volt;
s a falumbeliek úgy emlegették őket, hogy „szegények, mint a templom egere”, meg
hogy „ágrólszakadtak”. Néhány idősebb asszony, három fiatal leány, négy gyermek,
meg egy idős férfi: ebből állt a csoport. Olyan embereknél kaptak szállást, akik meg
könyörültek rajtuk, pedig maguk is földhözragadt nyomorultak voltak, többgyerme
kesek, dehát kaptak valami kis költségtérítést minden befogadott személy után, noha
véleményem szerint a menekültek ellátása többe került nekik, mint amit kaptak.
Izgalmas, újszerű, párjanincs élmény volt, hogy egy hadviselő és csaknem teljesen,
megszállás alá került állam számkivetettjei közénk kerültek. A gyermekek a mi isko-
54*
