Nagyvilág 1966-2

A MENEKÜLTEK^853

aztán felsomfordált a padlásra, a fekhelyére. Sake Knop minden ügyfelének elújsá­

golta, milyen nagy erényekkel megáldott ember az ő belgája:

— Ügy jár-kel köztünk, hogy az ember észre sem veszi.

A menekültek közül csak Pollykával gyűlt meg a bajunk. Egyike volt a csoporttal

érkezett három fiatal leánynak, akik magassarkú cipővel, fekete selyemharisnyával

kérkedtek — méghozzá októberben! Pollyka igazi neve tulajdonképpen Leopoldine,

dehát belgáink éppen úgy kitekerik a keresztneveket, akárcsak mi; ők sem szólítják

egymást azon a néven, amelyen az anyakönyvben elkönyvelték őket.

A csoportban csak Polly volt a szakképzett varrónő. Odahaza divatszabászatban,

úgynevezett „szalonban” dolgozott, úgy hallottam, bár fogalmam sem volt róla, mi

lehet az a „szalon”. Polly hosszú sötét haját előrefésüite s frufru-szerűen egyenesre

nyírta a szeme fölött, igencsak szűk szoknyákat viselt, s ha végigment a falun, magas­

sarkú cipője keményen kopogott a billegő macskaköveken. A másik két leány is na­

gyon szűk szoknyában járt, de Pollyn jobban szembe ötlött a szűk szoknya. Amíg a

ruhákat foltozgatva a varrógépnél ült, mindenkinek tetszett, sőt kifogástalannak lát­

szott, de mihelyt felállt a gép mellől, s visszaváltozott a frufrus, magassarkú cipős,

céda blúzt viselő Pollyvá, a házbeliek közül sokan fejcsóválva nézték, s hálát adtak

Istennek, hogy ők nem olyanok, mint ez a lány. Polly, mint hallottuk, egyszer kijelen­

tette, hogy szíves örömest áttáncolná minden szombat estéjét, s ha kell, akár az egész

vasárnapot is. Sőt odáig vetemedett, hogy egyszer megivott néhány pohár sört az öreg

Lowyval, ő is rákönyökölt a pultra az egyik korcsmában a három közül, amelynek

a küszöbét női lény át nem lépte volna máskor, csak ünnepnapokon vagy ha halotti

tort ültek, de hát Lowy meg Polly úgy viselkedtek, mintha ez rendjén való lenne.

Polly mindig megállapodott a parasztokkal, hogy ezen vagy azon a napon elmegy

hozzájuk foltozni, de sokszor nem tartotta meg ígéretét, hírét sem hallották. Egyszer

megegyezett Gelfkével, hogy kimegy a tanyájukra, a Három Lelkész-dűlőbe, és meg­

varrja Gelfke stafírungját, de mikor meghallotta, hogy a fríz menyasszonyok előre

megvarratják a saját meg a jövendőbelijük szemfödőjét, hiszen az is hozzátartozik

a fehérneműhöz, Polly hirtelen letette a hímzést, legalább tízszer keresztet vetett,

és kijelentette, hogy erre a munkára ő nem vállalkozik: az ilyesmi csak bajt, szeren­

csétlenséget, betegséget, sőt még annál is rosszabbat hozhat a fejére! Gelfke meg

a szülei nagy rábeszéléssel meg egy kerek összeggel végül is rávették Pollyt, hogy

folytassa a munkát, de persze, a szemfödő szóba se kerülhetett. Ez az apró mozzanat

bárminél jobban elárulja, milyen egyéniség volt Polly — próbáljátok csak megváltoz­

tatni az ilyen csökönyös nőszemélyt!

Nősülendő legényeinkre, mondhatni, azonnal mindent elsöprő hatással voltak a

belga leányok, de hát fiaink nemigen értettek a finomabb hangú széptevéshez —

akadály volt köztük az átkozott nyelvi sorompó, s a leányokat is meg kellett volna

tanítani arra, hogy miképpen udvarolnak nálunk a fríz legények. Egy szó mint száz,

legényeink egy-egy kissé szemérmetes, kissé pimasz vigyorgásnál vagy köszönésnél

többet sosem kockáztattak meg. Hihetetlenül félszegnek érezhették magukat, ha a

menekült leányok karonfogva végigsétáltak a falu főutcáján, kopogó sarokkal, halkan

vihorászva, fel a vasútállomásig, aztán vissza az utolsó kocsmáig. A legények bizo­

nyára kielégületlen vágyakozással és némi irigységgel eltelve bámultak a leányok

után: mert ezek a belga leányok érdekesek, izgatok s tetejébe földhöz ragadt szegé­

nyek voltak.

As újdonság ingere lassan lekopott a menekültekről. Mi az iskolában befogadtuk

magunk közé a gyermekeket úgy, ahogy voltak, még a magányos álmodozó Jeanette

is ott játszadozott velünk. Már meg is értettük egymást, ők fríz szavakat használtak,

mi meg azt mondtuk, hogy „nondegyő” (nőm de Dieu), meg hogy „szól” (seul), mintha

szintén Flandriából jöttünk volna. Már nem játszottunk olyan gyakran háborúsdit,

mint annakelőtte, a háborúról is lekopott az újdonság ingere, átváltozott valamivé,

ami csak az újságokban van, amin csak a felnőttek törjék a fejüket — mindent tekin­

tetbe véve az ő dolguk a háború. Mi csak a hetilapok illusztrációit nézegettük, a néme­