A MENEKÜLTEK^855
tartozik, ahol az embereket — ellentétben velünk, gyermekekkel — nem a tiszta, józan
ész vezérli, hanem veszélyes, kiszámíthatatlan és főként ellenállhatatlan kényszer
képzetek, s ennek már némi előjelei megmutatkoztak Jeanette-ben.
múlt el Mikulás napja, Bouwe Boukema új hivatalos okiratot függesztett ki
háza elé, a rácsos deszkadobozra. Bouwe Boukema volt falucskánk rendőre, egy cso
szogva járó, ártalmatlan, jámbor férfiú, aki egyenruhát és kardot viselt; kardja az évek
folyamán valószínűleg berozsdásodhatott a hüvelyébe, hiszen ha netalántán akcióba
kellett lépni valami részeg vagy duhajkodó ember ellen, aki izgágáskodott a búcsúban
vagy a parasztok táncmulatságán, felvonult az állami lovasrendorség, amely a régi
kastély istállójában volt bekvártélyozva, Bouwe Boukema pedig eltorlaszolta magát
a zárt ajtó mögött. Inkább valami kisbírószerű hátramozdító volt a községházán, ezért
volt a háza előtt a kis tábla, rajta a hivatalos hirdetményekkel, hogy mindenki saját
szemével elolvashassa, hogy s mint méltóztattak a hatóságok rendelkezni és paran
csolni velünk kapcsolatban. Bouwe Boukema ez alkalommal egy olyan okiratot füg
gesztett ki, amelyen nem a mi falunk címere volt az ugrásra készülő nyúllal, hanem
egy nagy „JE MAINTIENDRAI”* egy újabb, ki tudja, hányadik varázsige, amely vala
honnan messziről behatolt közénk. S a koronás oroszlán meg a jelmondat alatt szó
szerint azt olvashattuk, hogy a kormány elhatározta, tehermentesíti a magánszemélye
ket az alól a kötelezettség alól, hogy belga menekülteket tartsanak otthonukban, de
a fentemlített menekülteket, nehogy szétszóródjanak, közös lakóhelyen — azaz inter
nálótáborokban — gyűjti össze. Mint minden más, ami felséges uralkodóink világából
érkezett, ez az ünnepélyes állami rendelkezés is kifürkészhetetlen önkényesség leplébe
volt burkolva. Bouwe Boukema, mint ahogy azt széltében-hosszában elmondta, meg
bízást kapott, hogy a flamand hontalanokat egy hét leforgása alatt kísérje be falunkból
a városba, ahonnan majd továbbítják őket a számukra előkészített táborba.
Hosszú idő után újra megszólította apáimat az orvos, nem békülékenységből, ha
nem hogy kifejezést adjon felháborodásának. A Molnár út egy lakatlan részén futottak
össze, ahol nincsenek háziak, csak aszott bozótok és törpe égerfák a téglafalak mentén.
Észrevették egymást, lefékezték a kerékpárjukat, s mikor egymás mellé értek, mind
ketten leszálltak. Az orvos minden bevezetés nélkül kirobbant:
— Gyönyörűséges kormány, Tyaarda, szép kis kormány!
Az apám megkérdezte:
— Az élelmiszerkorlátozásokra céloz?
Az orvos egy-két pillanatig dühösen táncoltatta kerékpárját gumi kerekein:
— A belga menekültek számára létesített internálótáborokra céloztam! Ó, azok
a gyáva hágai kutyák... mivel a maga fritzei kerekedtek felül mindenütt, hála porosz
erőszakosságuknak, kormányzatunk úgy véli, nyilván jobb, ha lekötelezi a berlini
uraságokat!
Apám rendkívül érdes hangon megjegyezte:
— Elsősorban nem az én fritzeim, doktor, én ugyanolyan holland vagyok, mint
maga ebben a faluban születtem én is... Másodsorban az az érzésem, félő, hogy
maga túlságosan pesszimista.
Az orvos némán az apámra pillantott, kesztyűs kezével megsimította deres baju
szát.
— Mindnyájan emberek vagyunk! — szólalt meg végre. — És a mi hazánk sem
leges ország! Felesleges, hogy szolgálatokat tegyünk a vandáloknak. Még nem nyerték
meg a háborút... Dehát mi elgaloppozzuk magunkat, jóelőre szöges drót mögé dugjuk
a belgákat a kedvükért!
— Szöges drót mögé? — kérdezte az apám lassan.
* Megőrzőm; a holland dinasztia, az Orániai Ház jelmondata, ez a felirat van minden állami
okiraton egy ágaskodó oroszlán alatt.