(^856) THEUN DE VRIES
— Hát mit gondol, hová? — kiáltotta az orvos. — Az internálás rosszabb, mint
a börtön. Azelőtt csak katonák kerültek barakkokba meg táborokba, de civil lakos
ság ... asszonyok ... gyermekek!...
Nem várta be az apám válaszát, elkarikázott legközelebbi pácienséhez.
Apám elmondta anyámnak az orvossal való találkozását; én ott hasaltam a ki
vörösödött kemence előtt, az új képeskönyvemet nézegettem, világítótornyokat, mentő
csónakokat, viharkabátos, nyakvédő sapkás férfiakat. Hallottam anyám részvétteljes,
csüggedt hangú válaszát; megéreztem benne, hogy rossz napok virradnak belgáinkra.
Eszembe jutottak iskolatársaim, a gyermekek, akik eddig biztonságban éltek a falusi
családok körében. Az a gondolat, hogy a Kis Jeff, Moom és Achille, meg a karcsú,
álmatag Jeanette szöges drót mögé kerül, annyira elszomorított, hogy a könyvben levő
színes képek elsötétedtek a szemem előtt. Odakint a kertben megint hullt a hó, külön
ben kifutottam volna a szobából a friss levegőre. Ott ültem szótlanul, és az egyik képet
bámultam sokáig, szinte vakon.
Különös hangulata volt annak a hétnek. A gyermekek, éppúgy, mint azelőtt, az
iskolában azt mondogatták, amit odahaza a szüleiktől hallottak:
— Milyen jó, nem lesznek úgy szétszórva a belgák; annyira mások, mint mi, bol
dogabbak lesznek, ha újra összekerülnek.
Az első tízpercben rá se mertem nézni a belga gyermekekre, pedig nem voltak se
rosszkedvűek, se lázadó hangulatban, ugyanúgy játszottak közöttünk, mint azelőtt, sőt
míg a kis Jeanette, akiért a legjobban aggódtam, ott csúszkált velünk az iskolaudvaron
a hóban, hosszú, hosszú lábán, öreges sárga pofikája hirtelen kipirult és ragyogott
a boldogságtól.
Polly nem nagyon érdekelt, még akkor sem, amikor hallottam, amint többen meg
jegyzik néhány órával azután, hogy Bouwe Boukema kifüggesztette a belgákra vonat
kozó rendelkezést a rácsos falitáblára:
— No lám! Most megtanulja az a céda leány, hogy kell fríz dukátokra vadászni! —
Meg azt is mondták: — No, ez lesz a legjobb orvosság Jeen Salverdának!
A belga menekültek összecsomagolták sovány kis motyójukat, s decemberben, azon
a napon, amikor el kellett hagyniuk a mi falunkat, ha a szállásadók nem is, de
összegyűlt és kikísérte őket néhány falunkbéli, akik nem voltak teljesen szívtelenek.
Hoztak nekik szendvicset, dohányt, pici sonkadarabokat, kézzel kötött kesztyűt és
játékot a gyermekeknek; apró kis csomagok voltak, de mégis hoztak valamit. Bouwe
Boukema keményen állt ott sötétkék téli rendőrköpenyében, szemre olyan szilárdan,
mint egy medve, pedig valójában sehogysem volt ínyére a szokatlan megbízatás: hogy
6, az állam törvényeinek megtestesítője elzsuppoljon embereket, holott ettől az eljárás
tól szíve mélyén idegenkedett. Nagyon hideg volt aznap, úgy csengtek a hangok, mint
ha ég és föld visszhangozta volna őket, s az emberek szájából gyatra kis felhők formá
jában bodorodott ki a lehelet. Louis, a Varjú, kissé félrehúzódott a többiektől, Sake
Knop és a felesége mellett állt: Sake-ék nyugtalanul, indignálódva kerülgették Louist,
különösen a férfi; Sake egyre csak beszélt, mégpedig jó hangosan, többször is meg
ismételte azt a szót, hogy „rabszolgakereskedés”, zord hangon a rendőrnek címezve,
az meg csak állt komoran, s úgy tett, mintha nem hallaná. Louis Craeijenvangers, mint
mindig, magára öltötte térdigérő, tőzegszínű posztóköpenyét, amelyet a menekültügyi
bizottságtól kapott annak idején. Dideregve összekucorodott, kapadohányból csavart
cigarettáját szíva, amely szokás szerint hamarosan kialudt, és barnán, kihamvadva
fityegett az ajka között.
Ljassan, de feltartóztathatatlanul múlt az idő. A vonat, amelyet mindannyian vár
tunk, felzakatolt valahol a messziségben, olyan volt a hangja, mint amikor az iskolás
gyermekek körömmel kapargatják a táblát. Bouwe Boukema fel s alá sétálva, óriás
kezében egy rövid névsorral, számba vette és szemrevételezte a delikvenseket, aztán
egyszerre felkiáltott: