(^858) THEUN DE VRIES

kalauzoltatta magát Bouwe Boukemával a református egyház majorjáig, amely vagy

öt percnyire volt a falutól. Útközben nem szólt egy szót sem, de Boukemának az volt

az érzése, hogy az ügybuzgó rendőr kötelességérzete, mint valami élőlény, csikorgó

léptekkel szintén ott halad mellette; nyilván még a bokaízülete is át volt hatva köte­

lességérzettel.

Elbotorkáltak a majorig, majd kificamodott a bokájuk a keményrefagyott kocsi­

felhajtón, aztán lábujjhegyen körüljárták a házat, egy otromba sötét tömböt a sötét­

ségben. Csak egy ablak fénykontúrja látszott a sötéten feltornyosuló kőépületen.

— A nagy konyha, ahol tartózkodnak — mondta Boukema hirtelen halkan.

— És mi lehet az odafönt? — érdeklődött a Városbóljött.

Boukema rémülten felpillantott, és észrevett egy másik fényfoitot odafent a sötét­

ben, inkább kerek, sárgás, olajszerű fénymaszat volt.

— Padlásszoba? — kérdezte a rendőrőrmester. Boukema hümmögött, hogy való­

színűleg padlásszoba.

— De a parasztok ilyenkor este nem mennek fel a padlásszobába, különösen télen

— mondta a Városbóljött.

— Talán Jeen Salverda tanulgat odafenn — tanakodott Boukema.

— Talán a babájával cicázik ott — vágta rá a másik gúnyosan.

Sokáig álldogáltak ott, bámulták a padlásablakot, de halotti csend volt a tanyán,

aztán valaki csoszogva végigment a nagy konyhán. Az ereszmagasságban levő fény-

pászta hirtelen eltűnt.

— Ahá! — suttogta érdes hangon, diadalmasan a Városbóljött. — Láttad ezt,

Boukema? Lenyelem a csákómat szemüvegestül, ha nem tapintottam rá az igazságra.

A felderítő körút befejeződött. Másnap reggel került sor az egyházi major meg-

ostromlására. Még alig-alig derengett, s szűkösen szivárgott a fény a piszkosszürke

páraleplek mögül. Mikor a két egyenruhás férfiú a tanya udvarára érkezett, ki más

várta őket a lehető legmogorvább képpel, mint az öreg Wybren Jeens? Wybren nem

volt még öreg, de mély barázdák árkolták elszánt arcát, s egész fellépése olyan ke­

mény, makacs és parancsoló volt, amilyet többnyire csak az évekkel és anyagi javakkal

megáldott embereknél látni. Utálta a törvényeket, s ez a véleménye messziről lerítt

róla. Egy kurta-furcsa mozdulattal üdvözölte a két kopót, s azok egyszeriben meg­

torpantak.

— Mit jelent ez a hajnali látogatás? — kérdezte Wybren Jeens.

Bouwe Boukema megrántotta lekókadt bajuszát, a Városbóljött pedig röviden

így felelt:

— Házkutatás lesz.

Wybren Jeens olyan undorral és meghökkenve mérte végig a rendőrőrmestert,

hogy az egy pillanatra kijött a sodrából.

— Házkutatás — mondta újra. — A belga leányt keressük.

Wybren Jeens egyet lépett a rendőrök felé. Szürke szeme megvillant.

— És miféle belga leány légyen az, Boukema?

A mi falunk rendőréhez intézte ezt a kérdést, s a mi rendőrünknek kellett rá a

feleletet megadnia.

— Arról a belga leányról van szó, akit Pollykának hívnak ...

— Pollykának? — mondta utána Wybren a nevet. Most már nem meghökkenve,

hanem dühösen, baljós hangon beszélt, mint az, akit rajtakaptak, hogy tilosban jár.

A Városbóljött gyorsabban és tüzetesebben felmérte ezt a lelki szituációt, mint Bou­

kema. Megköszörülte a torkát, és nyomatékosan így szólt:

— Pollyka, vagy tudomisén hogy hívják, eltűnt. Tegnap, amikor Boukemának

a többi menekülttel együtt őt is be kellett volna kísérnie a városba. Azért vagyunk itt,

hogy megkeressük.

Wybren Jeensnek időbe telt, míg ezeket a szavakat megemésztette. Kevély arca

még ellenségesebb kifejezést öltött.

— Nincs itt semmi keresnivaló — mondta.