Nagyvilág 1966-2

A MENEKÜLTEK^859

— Általában véve úgy tudják, hogy a maga fia meg Polly — kezdte rá a Város-

bőljött. Az egyházi major bérlője feltűnő vidám hangon a szavába vágott:

— Általában véve én nem tudom!

A városi rendőr előhalászott egy írást a zsebéből, és megmutatta a bérlőnek. Ezen

az iraton is a JE MAINTIENDRAI jelmondat állt — de úgy látszik, Wybren Jeens ezt

a mottót csak akkor respektálta, ha ezüst pénzbe volt vésve; így a szeme se rebbent

meg.

— Átkutatom a házát — mondta a Városbóljött.

— Itt nem lesz semmiféle kutatás — felelte a bérlő.

A rendőrőrmester lassan összehajtogatta, aztán zsebredugta az iratot.

— Netalántán összejátszik velük? — kérdezte Wybrentől.

Wybren Jeens keze lassan ökölbe szorult. Akkorát kiáltott, hogy a jámbor Bou-

kemában majd megfagyott a lélek:

— Itt nincs semmiféle ármánykodás, és belga ringyó sincs nálunk! Azt mondom:

aki nem erre a portára valósi, takarodjék innen, mégpedig tüstént!

Boukema, mielőtt ráeszmélt volna a maga gyávaságára, engedelmesen meghátrált,

de a városi rendőrt, aki gyakran szembekerült már szemtelen duhajokkal meg gonosz­

tevőkkel, nem lehetett csak úgy elparancsolni.

— Be akarok nézni a maguk padlásszobájába — mondta.

— A padlásszobába? — ismételte Wybren Jeens mintegy magában.

— Oda — mondta a Városbóljött. — Ott lámpa égett tegnap este.

Wybren Jeens egy szót sem szólt. Kissé hátrafordult, felpillantott a házra, a ma­

gasba, a lejtős tetőn levő csapóablakra. S lévén igazhivő, keresztény lelkületű férfiú,

s ráadásul az egyházi major módos bérlője, mint aki rádöbben a szörnyű valóságra,

akkorát káromkodott, hogy az borotvaként belehasított Boukema testébe-lelkébe.

A Városbóljött közömbösen fogadta ezt az érzelmi kitörést; őt a kötelességérzet vezé­

relte. Komor, gúnyos pillantással mérte végig Wybren Salverdát, mint aki tisztán

látja, hogy a sértett hiúság dolgozik a bérlőben, de látszott rajta, hogy további fejle­

ményekre vár. S hogy Wybren meg se moccant, a rendőrőrmester lassan megindult a

ház felé. A bérlő lassan követte a rendőrőrmester lépteit, egyelőre csupán a szemével.

Boukemára hatott a baj társából kisugárzó láthatatlan erő, s vontatott léptekkel ő is

megindult utána.

A major masszív, nagy, régimódi fríz épület volt; a magasföldszinten levő lakó­

szobák az országútra néztek, s közvetlenül a lakószobák mellett egy hatalmas hombár

tornyosult, magas számyasajtóval, amelyen a megrakott szénásszekerek is befértek.

Most, télvíz idején zárva volt a fehérrel szegélyezett, sötétszürkére festett szárnyas­

ajtó; a járművek bent voltak a hombárban. De az ajtó egyik szárnyában volt egy

embermagasságú kisajtó, azon jártak ki-be a bérlőék ősszel meg télen. Miközben a

Városbóljött meg Boukema a hombár felé ment, felpattant ez a kisajtó, s a keskeny

ajtókeretben megjelent Jeen Salverda. Hajadonfőit volt, paraszti kék darócinget viselt,

arcában, amely úgy-ahogy megőrizte nyári napsütötte színét, természetellenesen vilá­

gosnak és tágnak tetszett a szeme. Becsukta maga mögött a kisajtót, és ökölbeszorított

kézzel, szétvetett lábbal megállt előtte, mint egy gárdista; pedig bármilyen fenyegető

alak volt a maga elképzelése szerint, sosem volt szelídebb, gyermekesebb kinézésű,

mint akkor.

A három férfi az udvaron úgy bámult rá, mint egy jelenésre. A Városbóljött moz­

dult meg elsőnek. De alighogy előrelépett, Jeen Salverda fojtott hangon leintette:

— Ott marad!

Az apa megrándult és feleszmélt furcsa kábulatából. Odament Jeenhez, és atyai

tekintélyét ért sérelmében öklével dühösen a legény képébe sújtott.

— Mit kell itt hallanom? Mi történik itt az anyád meg az apád tudomása nélkül?

Hát te kit...

— Semmi. Senkit — mondta Jeen, és olyan siralmas pillantást vetett az apjára,

hogy Bouwe Boukema önkénytelenül megcsóválta a fejét. Az öreg Salverda nyilván

sosem látta ilyen arckifejezéssel a fiát. Már-már szégyenkezve visszahúzta az öklét,

és megkérdezte a fiától: