(^864) WILLIAM SANSOM
ban lejön, mint ahogy felment.” — „Vigyázz, nehogy beverd a fejed egy hár
fába, Sir Galahad!” De a másik lány végig csendben maradt; ő már megijedt,
mert azonnal érezte, hogy valamilyen tragédiáért egyedül övé lesz a bűn —
bár valójában egyetlenegyszer sem nyitotta ki a száját. Most szenvedélyesen
rágta a rágógumit, amely állkapcsát görcsbe merevítette és mozgásban tartotta.
A kórus hirtelen felerősödött. Flegg alig észrevehetően irányt változtatott
a biztonságosabb lépcső felé. Szeme természetesen ezt is végigkutatta a gáz
tartály többé részével együtt, és lépései majdnem öntudatlanul követték tekin
tetének irányát; aztán ez az ösztön tudatába hatolt — talán használhatja a lép
csőt is, valójában senki sem kívánta a Jákob-létráját, talán van még egy lehe
tőség. De az éles szemek mögötte észrevették, és a kórus felerősödött: „Nem,
nem! Nem azon a vacak lépcsőn!” Flegg csak egy hajszálnyira változtatta meg
útjának irányát, de ez újra a függőlegesen meredő létra felé fordította. „Ki be
szél a lépcsőről?” — kiáltotta vissza.
Mögötte még tartott a lárma, még mindig gúnyolták őt, gonoszul kínozták.
„Nézzétek, nem tudja, merre menjen, olyan, mint egy kövér kacsa nagybácsija
nagynéni nélkül.”
Így aztán Flegg végre rájött, hogy nincs más választása. A függőleges lét
rán kell megmásznia a gáztartályt. És amint ezt véglegesen eldöntötte, kétségei
szertefoszlottak. Kihúzta magát, és hirtelen úgy találta, hogy valóban könnyen
tudja venni a feladatot. Végül is, gondolta, nem is olyan magas. Miért izguljak?
Emberek százai másznak meg ilyen létrákat nap mint nap, egy se esik le, a
létrákat olyan biztonságosan szerelik össze, mint a házakat. Magában elmoso
lyodott iménti tanácstalanságán. Mindehhez most a lány is odaszaladt hozzá, és
kezébe adta a zsebkendőjét. Amint összevont szemöldöke alól a fekete szemek
egy mosolyt villantottak a fiúra, az látta, hogy a kislány arckifejezése elvesz
tette gonosz, nevetős iróniáját, és most ellágyult, valódi bátorítás, sőt, csodálat
sugárzik róla. „Itt a zászlód” — mondta. Aztán még hozzátette: „Tudod mit? —
nem kell menned! Hiszek neked.” De már késő volt. Flegg vállalta a mászást,
ez tény volt, és már érezte a dicsőségnek valami frissítő izzását is. Elvette a
zsebkendőt, színpadias csókot intett a kislánynak, és futva elindult felfelé a
létra alsó fokain.
Ezt a falétrát kényelmes szögben támasztották oda. Mégis, Flegg csak mint
egy tíz lábnyit mászott — ami körülbelül egy elsőemeleti ablak teteje magas
ságának felel meg —, amikor mozgása lelassult, már nem futott, görcsösebben
markolta a fokokat fölül, és lábát szilárdabban vetette meg az alatta levő ru-
dakon, melyeket nem láthatott. Bár még nem mérte fel, milyen messze van a
földtől, valahogy mégis határozottan érezte, hogy már természetellenes magas
ságba jutott, és a levegőn meg egy farudakból tákolt ingatag vázon kívül semmi
sincs közte és az egyre távolodó föld között. Ügy tetszett, minden szilárd támasz
tól elszakadt; mégis, ahogy a felette tornyosuló vashengerre meredt, belényi-
lallt: ehhez a magassághoz képest semmi az út, amit megtett. A magasság tu
data hatalmába kerítette őt, sürgető szükséglet lett, hogy egyensúlyát megtartsa,
testének minden izma természetellenesen mozgékony lett. Nem volt kellemet
len érzés, majdnem élvezte minden bizonytalan mozdulatnak ezt az új, sport
szerű irányítottságát. Módszeresen mászott tovább, amíg el nem érte a létra
tetejét és az első meredek vasfokokat.