866 WILLIAM SANSOM
többé nem harmonizáltak teste ritmusával, hanem a nyomorék végtagok ve
szélyes, akaratlan rángásaival mozogtak.
Törzse lazán elszakadt a létrától, alatta nem volt más, mint harminc láb-
nyi mélység, csak kezének és lábának jutott a támasz biztonságából, testének
nagyrésze elhúzódott a létrától, az űrben lógott, karjai fellázadtak kicsavart
helyzetük miatt: mintha valami légy lábai lettek volna, megcsúfolva minden
természeti törvényt. Ahogy a félelem hatalmába kerítette, most először érezte,
hogy lehetetlenre vállalkozott. Soha nem érheti el a tetőt. Ha már itt, alig har
minc lábnyira a földtől, azaz három emelet magasságban ennyire fél — mit
érez majd, ha hatvan láb magasan lesz? Félt, de még nem vesztette el a re
ményt. Minden lépéstől megijedt, mégis kényszeritette magát, hogy bízzon
benne: rövidesen véget ér az egész, nem tarthat már soká.
Egy emlék ötlött fel benne. Elevenen felvillant, aztán kihunyt, mert te
kintete és tudata egyfolytában a rozsdás fémrudakra és kezének kifehéredett
ízületeire összpontosult. De egy pillanatig emlékezett rá, hogy egyszer felébredt
az óvodában, és látta, hogy az ablakok világosak, mintha a holdfény hűvösségét
vernék vissza. Csak nem annyira fény világított bennük, mint inkább a távolság
benyomása. Mintha az ablakok a teret visszhangoznák. Kimászott az ágyból, és
felkúszott egy székre az ablak alatt. Ügy volt, ahogy gondolta. Kívül az űr volt,
semmi más, a tér egy határtalan darabja; ez mégsem volt természetellenes, mert
józan érzékei azt, ami először lehetetlen végtelenségnek látszott, egy tökéletesen
érthető árvíz későbbi képével ruházták fel. A csendes víz irdatlan síkja terült el
mindenfelé, ameddig a szem ellátott. A teniszpályák és a lenti házak mind eltűn
tek; az ár egészen elborította őket, sík, mozdulatlan víztükör nyújtózkodott be-
láthatatlanul, körben a távoli, ívelt horizontig. Halkan csobbant a víz az épület
falánál, és a láthatatlan hold fényében vibrált és hullámzott sötéten, nagy, titok
zatos vadakat rejtegetve nyugodt, fekete felszíne alatt. Vonzotta őt ez az ár,
szeretett volna beleugrani az ablakból, elmerülni benne, és hagyni, hogy feje
lassan a mélybe süllyedjen. De túl magasan kuporgott. Ott fönn az ablakban,
egyedül, határtalanul magasan érezte magát, az áradat mintha kicsinyítve lett
volna, mérhetetlenül távol odalenn, mint ahogy idősebb korában, amikor be
teg volt, úgy látta, hálószobájának tárgyai összezsugorodnak és elképzelhetet
lenül távoliak lesznek a szemlencséi mögötti lázas tükörképben. A kis ablak
ban árván és elhagyatottan megriadt az őt körülvevő ürességtől, nem volt
más, csak az ég, meg a víz és a ház vöröses kőfala; iszonyodott, mégis lefelé
húzta őt a rettegés és a vágy.És akkor egy csatahajó úszott el arra. Felriadt, megmentette őt a hajó
felbukkanása. És most a létrán egy pillanatig hirtelen azt remélte, hogy újra
közbejön valami, ami éppen ilyen hatalmas és szilárd, és megmenti őt.