A LÉTRA 867
magányos végtelenséget. „Ne nézz le!” — mormolta a vér a halántékában. „Ne
nézz le, az Isten szerelmére, NE NÉZZ LE!”
A gáztartály háromnegyedénél, ötven lábnyira a földtől Flegg elvesztette
a reményt. Minden egyéb meggondolás egy pillanat alatt cserbenhagyta őt.
Nem akart semmi mást, csak lejutni a földre, olyan gyorsan, ahogy csak lehet,
semmi mást nem akart. Semmi más nem számított. Nem mászott tovább, és
zihálva a létrához simult. Nagyon lassan — olyan lassan fordítva szemét lefelé,
hogy azonnal visszakaphassa, ha túl sokat látott — tekintete lefelé indult, egy
fokkal, aztán még eggyel, súrolta a hónalját, derekát, — és aztán megállt ott
lenn a földön. Gyorsan felnézett megint.A létrához tapadt. Megindultak a könnyei. Szeme egy pillanatig a szédü
léstől vörösen kitágult. Behunyta: kicsukott mindent. Aztán gyorsan kinyi
totta, mert attól félt, közben esetleg történt valami. Figyelnie kell a két kezét,
figyelni a rudakat, figyelni magát a rozsdás vaslemezt; nem szabad, hogy a
legkisebb moccanás is elkerülje a figyelmét, a tartórudak csikorogva kilazul
hatnak, és az egész építmény elbillenhet; bár homályosuló józansága azt súgta
még, hogy a gáztartály évek óta szilárdan áll, és még mindig olyan stabil, mint
egy szikla, iszonyattól megrontott érzékeiben ott vibrált a félelem, hogy hátha
ez az épület életének egyetlen pillanata, mikor olyan szél rohanja meg, ami
már túlheves neki, valami hibás tartórúd kettéroppan, az egész építmény el
billen, és nagy robajjal a földre omlik. Ez a kép olyan tisztán rajzolódott ki
benne, hogy látta, amint a vaslemezek meggörbülnek és összegyűrődnek, akár
a könnyű szövet, amint a borzalmas súly a földbe merül.
A szilárd talaj iszonyúan eltávolodott, a mélység most kétségbeejtőnek
látszott, egyáltalán nem állt arányban a távolsággal, amit a fiú megtett. A
földről ez a magasság jelentéktelennek tűnt volna. De most, ahogy lenézett,
a távolság mintha kétszeresére nőne. A megszokott tárgyak — barátai, a vil
lanypóznák, a téglafal, a járda széle, egy szennycsatoima — mind határtalanul
összezsugorodtak. Érzékei követelték, hogy ezek a dolgok visszanyerjék meg
szokott nagyságukat. Ezzel szemben a kémények és padlásablakok és tető
gerincek utálatosan megnőttek, ahogy kövezethez szokott tekintete közeledett
hozzájuk. A vaslemez, amely jobbra és balra és fölfelé és lefelé mindent elbo
rított, még most is nőni látszott, a fiú egészen elveszett az óriási, egyenletes
síkok között, egyre jobban összezsugorott, és most úgy csüngött ott, mint egy
gyerek, aki eltévedt a vörös rozsda valami irdatlan sivatagában.Ez az ismeretlen világ jobban megijesztette őt, mint a veszély, hogy le ta
lál esni. Az elszigeteltség érzése elborította. Hirtelen minden tárgy idegen lett.
És a vas végtelen síkjaira kivetetten, ahogy az időtlen szelek süvítettek körü
lötte, a szabad dolgoknak ebben a világában — bezártnak érezte magát. Resz
ketve és annyira zihálva, hogy majd megfojtotta a légszomj, egyet lépett le
felé.Lent kitört a zűrzavar. Kiáltások gomolyaga emelkedett fel hozzá. Leg
tisztábban annak a kislánynak a jól kivehető hangját hallotta, aki olyan sokáig
csendben maradt. Magas hangon sikoltott, átható sikollyal, mely úgy hasított
a levegőbe, mint egy sirály rikoltása. „Tegyétek vissza, tegyétek vissza, tegyé
tek vissza!” mintha ezt sikoltotta volna. Úgyhogy Flegg, gondolván, hogy va
lami új, csak a földről észrevehető veszélyre figyelmeztetik, a létrához simult,
és újra lenézett. Csak egy másodperc töredékéig pillantott le — de ez alatt is
eleget látott. Látta, hogy a csendes kislány sikoltozik, és a vaslétra aljára mu
tat. Látta, hogy a többiek köréje gyűlnek és hadonásznak. Látta, hogy a kis
55*