(^868) WILLIAM SANSOM
lány azt kiabálja: „Tegyétek vissza!” És most megértette, hogy mit jelentenek
ezek a szavak — valaki elvitte a falétrát.
A létra körvonalai élesen és fehéren rajzolódtak ki a földön, mint egy
gyerekrajz. A fiúk nyilván látták azt az első lépést visszafelé, és ekkor, tréfá
ból vagy gonoszságból elvágták a visszavonulás egyetlen útját. Emlékezett,
hogy a létra aljától a földig húsz láb távolság van. Arra gondolt, hogy gyorsan
lemegy, és a létra aljáról könyörög nekik; de tudta, hogy értékes perceken ke
resztül gúnyolnák és vitatkoznának vele, megtagadnák, hogy visszategyék a
létrát, és érezte, hogy nem szabad megkockáztatnia ezeket a perceket, bá
torságát vesztve és megfogyatkozott erővel. Emellett észrevette, hogy az
egész csapat már elmenőben van. A fiúk elvonszolták a csendes kislányt, aki
most jobban foglalkoztatta őket, mint Flegg. A csendes kislány bűntudata a
létra elmozdításakor tetőpontra hágott. Most iszonyúan megrettent. Üvöltött,
hogy tegyék vissza a létrát. Ő — egyedül ő, aki passzív volt — érzékelte a bor
zalmat, mely mindannyiukra vár. De sikoltásai saját céljukat semmisítették
meg. Teljesen eltérítették a többiek figyelmét. Most az lett a jó játék, hogy
újabb sikolyokat provokáljanak, hogy ezt az új őrületet szítsák — és megfe
ledkeztek Fleggről, aki messze volt és magasan felettük. Elmentek. Sorsára
hagyták, nem érdekelte őket, hogy Flegg magányos és elhagyatott odafent,
rozsdából épült tágas börtönében. Egész benseje sikoltott, hogy maradjanak.
Az önszánalom új és szörnyű gyötrelmei közt elfeledkezett a gonoszságukról.
Nyugtalan érzés szorította össze a torkát, szeme száraz könnyektől égett.De elmentek. Nem volt visszavonulás. Mégcsak nem is tudták, hogy baj
ban van. Nem volt más választása, mint tovább mászni. Elkeseredetten meg
próbálta lerázni félelmét: megrázta a fejét. Aztán mereven arra a létrafokra
szegezte tekintetét, mely közvetlenül a szeme előtt volt, és megpróbálta elkép
zelni, hogy egyáltalán nincs is magasan. Tapogatózva egy fokkal feljebb lé
pett, aztán még eggyel, és így vonszolta magát egyre feljebb ... míg körülbelül
tíz fok választhatta el a tetőtől, túl volt az ötemeletnyi magasságon, már talán
csak egy emeletnyi út volt hátra. Ügy gondolta, akkor már megközelíti a felső
síkot, és hogy ezt az utolsó szakaszt lemérje, felnézett.Felnézett, és visszahőkölt. Most először érzett páni félelmet, a remény-
vesztettségen túl, kegyetlenül és iszonyúan elveszett volt. Majdnem megadta
magát. Minden érzéke megadásért sikoltott, keze mégis a rúdra kulcsolva ma
radt. Kínpadra feszítette őt a két görcsösen kapaszkodó keze és a vágy, hogy
lezuhanjon. Kezében elhaltak az idegek, akár száraz ujjcsontok is lehettek
volna a létrafokok köré kulcsolva, csontkampók, melyeket talán elég erősen
rögzítettek ahhoz, hogy rajtuk csüngjön, de lehet, hogy a nagy nyomás egy
pillanatában kiegyenesítik gerincüket és leesnek. Lábfejébe hirtelen belehasí
tott a görcs. A veríték émelyítette őt. Végtagjai mintha belül üresek lettek
volna. Nadrágja nedves lett. Reszketett, szédült, és mint egy béka, a létrára
akaszkodott.