A LÉTRA 869
szürke sziklái, melyek az északi világ végét jelölik. Mérhetetlenül régi volt,
kívül esett az időn, nem volt benne semmi emberi, csak a magasság erői mos
ták, a szél visszhangzott rajta, állt örökre megközelíthetetlenül, hallgatagon
és egyedül.
És ezen a csúcson Flegg világosan lemérte kúszásának teljes távját. A tető
közeli vonala kiemelte az örvénylő űrt alatta. Tisztán látta, amint egy ember
zuhan ezen az űrön át, mint a tárt szárnyú sas, hogy egy mozdony iszonyú
erejével zúzódjon össze a kövön odalenn. Az ember lassan megfordult a leve
gőben, gondolatai mégis gyorsabban száguldottak, mint ahogy zuhant.
Flegg, testét a rozsdához szorítva, kis, sírós hangokat hallatott. Reszketve,
borzongva újra lépkedni kezdett felfelé, térdeit és könyökét, mint egy béka,
szétrakta, hogy gyomrával érezze a szilárd létrafokokat. Igazán szilárdak vol
tak? Füle forró üvöltéssel telt meg, hajszolta magát, vonszolódott, ereje utolsó
cseppjeit préselte ki, kapkodó, jelentés nélküli szavakat suttogott magának,
olyan volt ez mint a sebes mormogás, amellyel az ember körülzár egy lidérces
álmot. Iszonyú súly lökte őt, taszította, hogy lezuhanjon. Tovább mászott. El
érte a legfelső fokot — és még mindig a vörös rozsda fala volt előtte. Félelem
től félőrülten bámult. Ez volt a legfelső fok! vége a létrának! Sík rész még-
sincs... az igazi felső létrafokok hiányoztak ... a sík tető kiszögellése öt láb-
nyi megmászhatatlan szakasszal feljebb volt... Flegg ostobán bámult, for
gatta a fejét, mint egy elveszett állat... aztán két lábát az alsó fokok közé
préselte, karját pedig könyöktől hónaljig becsúsztatta a felsők mögé, és ott
lógott reszketve, és már fogalma sem volt, mit is tehetne még egyáltalán ...
KADA Júlia fordítása
Hockney (Anglia): Bolondokháza
